Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


iski Kocsis Tibor: Luna

2016.07.11

Holdvedúta. [Iski Kocsis Tibor: Luna] Élet és Irodalom, 2016. július 1., 22.

Révész Emese

 

Holdvedúta

 

Egy steampunkos hibrid világban megeshet, az ember úgy lép a Holdra, hogy a fényképezés technikája még ismeretlen a számára. Mit tesz tehát az űrhajós, hogy rögzítse a látottakat? Papírt, ceruzát kap elő, leveti nehézkes űrkesztyűjét és rajzolni kezdi a tájat. A kies síkságokat, kopár dombokat, a közéjük ékelődött krátereket, hasadékokat; satírozással anyagszerűvé teszi a magmás, bazaltos kőtörmelékeket, távolban a légkör hiánya miatt a mélysötét eget. Komponál: részlet gazdag előteret, hirtelen a mélybe bukó krátereket, ritmikus dombokat. Hasonlít: mint egy fiatal rinocérosz bőre, olyanok a hegyhátak.

Így tesz iski Kocsis Tibor is, csak nem szkafanderben, hanem a számítógép képernyője előtt böngészve az Apolló űrprogram 2007 óta internet előtt is elérhető több tízezer fényképe között. Figyelmének tárgya nem a Hold felszíne, hanem az arról készült fotók. Azok a Hasselblad géppel készült felvételek, amelyeket 1972-ben az Apollo – 15, 16 és 17 utazói készítettek, a ruhájukra erősített képrögzítő apparátus segítségével. Az idő és mozgás korlátozottságából eredően nem vacakoltak beállítással, zoomolással, mélységélességgel, csak alkalmanként mechanikusan exponáltak. Ők voltak az emberiség kiterjesztett szemei. Egyiküket, Alan Beant, tudósból művésszé formálta a Holdséta élménye, s azóta is azt festi.

Csakhogy iski Kocsis Tibor nem volt ott. Születése évében az utolsó ember is elhagyta a Holdat. Habár manapság a Holdutazásnál izgalmasabb kérdés, hogy megtörtént-e egyáltalán, a fénykép vizuális tény. Posztmodern szkepszisünk számára az illúzió leleplezésének kaján diadala otthonosabb érzés, mint a hittel teli pátosz. iski Kocsis azonban se nem mérnök, se nem geodéta, hanem festő, éppen ezért Holdsétájához sem űrruhát, hanem Caspar David Friedrich ónémet köpenyét ölti magára. Még 2012-ben készült első kompozícióját a német romantikusnak ajánlotta, aki hasonló fanatikus figyelemmel pásztázta a tájat.

Amit iski Kocsis rajzol, az csak látszólag természettudományos dokumentum, a közvetlen tapasztalás bizonyosságát lírával és mítosszal helyettesítő vágykép, inkább hit, mint tapasztalás nyomán megélt, önkényes technikai képek által közvetített szimulákrum. A színek hiányát a Nap igen magas UV sugárzása magyarázza, ami ellen az űrhajósok és a fényképező objektívje egyaránt UV-szűrőt használt. Nincs hát képünk a szűrő nélkül látott, ultraviola fényben fürdő Holdbéli tájról. Az Apollo Image Archive oldalain böngészve tengernyi fekete-fehér, elmosott, dekomponált képtöredékre bukkanunk. Iski Kocsis képei azonban nagy lélegzetű, a burke-i fenséges fogalmával rokon, egyszerre csodálatot és félelmet keltő látképek.

Megformálásukhoz iski Kocsis szenet használ, olyan technikát, ami egyike az emberiség legősibb nyomhagyó, képalkotó eszközének. Lemondva tehát az olajfestés illuzionizmusáról, visszatér a kézrajhoz, mint alapelemhez. A szén szemcsézettsége, csak rá jellemző mély feketéi, meggyőző módon imitálják a Hold szürreális domborzatának borzongatóan puritán felszínét. A szén grafittá kristályosodott formáit egyébként a Holdon is megtalálták a tudósok. Olyan anyagból bontakoznak ki tehát a képek, amely mindkét égitest sajátja. Mivel a víz hiánya miatt a légkörben nem keringenek páraszemcsék, a fény-árnyék hatások élesek maradnak, de kontrasztjukat emellett a fénykép felvételek nagy mélységélessége is fokozta, amiben a fények még vakítóbbak, a az árnyékok pedig még feketébbek lettek. Ezt a puha sötétséget hatásosan idézi meg a szén, amit iski Kocsis festőrajzainak kizárólagos eszközeként használ.

Tájai egytől egyig kihaltak, ember nélkülien embertelenek, szándékosan mellőzve (feledtetve) az űrutazók és tudós szerszámaik jelenlétét. (Ahogy Friedrich sem festett vonatot vagy vashámort.)  A megfigyelők (utazók) mi magunk lehetünk tehát. Kompozícióinak némelyike nagyméretű panorámakép, részlet gazdag előtérrel, nagyvonalú középtérrel és mélybe vesző háttérrel szabályosan komponált, akadémikus táj; amely méreteinél fogva még a benne lét illúziójával is megkínálja a szemlélőt. A színjáték illúziójára egyetlen kis kép utal csupán, egy elsőre talán nem is észlelt, magasba akasztott kis kép, a fényképező űrkameráról. A tájlátvány lenyűgöző szépsége, a benne lét szédítő káprázata gyorsan feledteti az apró szorongást, hogy megfigyelt megfigyelők vagyunk. 

A nézőpont változik, a nagy távlatú panorámákat olykor felváltják a felszín közel nézetéről vagy a Hold egészéről készült távoli felvételek. Ez a perspektivikus hullámvasút nem hagyja, hogy belefeledkezzünk a holdbéli tájban gyönyörködő űrutazó szerepébe. Visszazökkenti a nézőt a művészi képalkotás saját kis mátrixába, a tájképtől távolodva, de a rajzokhoz közeledve, a fenségessé szublimált egyetemes érzést felváltja a kézrajz absztrakt textúrája. A gyűrött holdfelszín, a kavicsos ásványi töredékek sivataga olyan közel nézetet nyújt, amiben a rajz sajátos anyagszerűsége kerül előtérbe.

Ám ahogy a tudományos, elemző tekintet, úgy a műélvező figyelme is csak egyike a lehetséges befogadói, értelmezői stratégiáknak. Iski Kocsis egész pályája értelmezhető úgy, mint a figurális képalkotás rehabilitálása. Része a festés öröme, a képalkotás, illúzióteremtés, színjátszás elementáris, érzéki gyönyöre. És része a mindezekkel szembeni szkepszis, az intellektuális eltávolítás hűvös kételye. A rajzoló gondos figyelemmel hajol papírja fölé, akkurátusan pontos látképet készít, olyan tájról, amit ő maga sose látott.

 

 

Luna. iski Kocsis Tibor kiállítása. Szent István Király Múzeum, Székesfehérvár, 2016. szeptember 18-ig.