Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Impressziók papíron. MNG

2013.08.30

 Alternatív impresszionizmus

 

Az impresszionizmus kultikonjai kivételesen nem a Hősök terén, hanem a budai várban láthatóak. (Aki eddig nem tudta megkülönböztetni az egyetemes és magyar művészet két intézményét, azt mostanra sikerült végérvényesen összezavarni.) Míg a Magyar Nemzeti Galéria földszintjén centrum és periféria csikorogva feszül egymásnak, az első emelet egyik eldugott kis termében békés elmélyülésre ad alkalmat egy másik kiállítás. Az „Impressziók papíron” a főesemény kísérő tárlata, ennek ellenére csak az talál rá, aki célzatosan és elszántan keresi. Megéri a fáradtságot, ez a pár tucat kisgrafika ugyanis a vezértárlat megannyi hiányosságáért kárpótol.

            Már címadása is sokatmondó: a 19. század új képteremtő mozgalmait nem akarja izmusok feneketlen bugyraiba tuszkolni. Címének megfelelően maga is csak felvillanó benyomásokat nyújt a korszak új természetszemléletéből. Az új természetlátást nem köti konkrét dátumhoz és eseményhez, inkább olyan újfajta érzékenységnek mutatja, amely a század elejétől Európa-szerte mind szélesebb körben kitapintható. Mindez annak bölcs belátásán nyugszik, hogy az impresszionizmus hagyományos, francia hegemónián alapuló fogalma mostanra bosszantóan szűknek és egysíkúnak bizonyult. Újszerű kérdésfeltevésükkel Hessky Orsolya és Földi Eszter, a kiállítás rendezői üdítően szabad térbe lépnek, így kezdődhet az ő tárlatuk az angol akvarellfestőkkel és így végződik az a tízes évek hazai rézkarcoló mestereivel.

            Ha lenne valakinek kételye arról, hogy Barabás Miklósnak köze volt az új természetszemlélethez, elég ha most kiállított akvarelljeire pillant. Barabásunk 1835-ben itáliai útja során William Leighton Leitch nevű angol úriember jóvoltából kapott beavatást az újszerű tájábrázolás műhelytitkaiba. Az akvarellfestés a szigetország mestereinek kezén gyökeresen megújult, maga lett az esszenciális impresszionizmus. Az angolok nem tettek egyebet, mint felvállalták a technika lényegét: a benyomások gyors, magabiztos rögzítését, a szubjektív gesztus megőrzését, a véletlen színalakzatok létrejöttét. Ezáltal az impresszionista képfelületet felszabadító „tache”, az ecsetmozgás láthatóvá tett gesztusa elsődleges képalkotó elemmé vált. Ebből fakad az itt kiállított tenyérnyi kis képek varázsa is: a néző úgy érezheti, az alkotást titkos folyamatába nyert bepillantást.

            Ösztön és ráció sajátos ötvözete patinázza a kiállítás egyik legizgalmasabb egységét, amely Markó Károly, Székely Bertalan és Lotz Károly felhőtanulmányaiból ad válogatást. Felhőt festeni elsőre olyan „kép-telen” vállalkozásnak tűnik, mint a víz mozgását papírra vetni. Holott az égi alakzatok tanulmányozása és leképezése komoly természettudományos felkészültséget igénylő diszciplína volt, 1803-ban Luke Howard tudós traktátusban összegezte megfigyelése eredményeit, vele párhuzamosan pedig Constable és Turner is lankadatlan szorgalommal rögzítették papírra az égi tüneményeket. Hozzájuk hasonlóan magyar honfitársaink is pusztán tájképeik résztanulmányainak szánták ezeket, s műveikre gondosan feljegyezték a megfigyelés pontos dátumát, napszakát, sőt óráját is. Ennek dacára nehéz elhinnünk, hogy ezek a festőzsenik pusztán meterológiai feljegyzésként tekintettek volna vázlataikra, ahogy mi is ámulva csodáljuk, ahogy a pozitivista megfigyelés öntudatát vesztve átadja magát a színsodrás örömének és beleájul az absztrakcióba.

            A felhők vonulásánál talán csak az embertömegek hullámzása megfoghatatlanabb, mégis a század derekán számos alkotó igyekezett rögzíteni a modern élet nyüzsgését (majd átmenteni az első benyomás erejét olajképeikre). Eugéne Boudin nyomában Munkácsy Mihály, Pierre Bonnard mellett Rippl-Rónai József. A nagyváros lüktetését jellemzően azok a magyar mesterek hallották legtisztábban, akik hosszabban éltek Párizsban. Ahogy a hazaiak közül Rippl ültette át az elsők között a nagyvárosi krokikat színes kőrajzba, a kézrajz mozgását elevenen megőrző megújult technikába.

Mindez egybe esett azzal, hogy hála a fénykép elterjedésének a litográfia (s vele együtt a rézkarc) megszabadult a puszta reprodukálás és megsokszorozás kényszerétől, s végre saját nyelvén szólalhatott meg. Így válhattak a század végére ezek a (korábban csupán alkalmazott) technikák a modern képi kifejezésmódok igazi experimentális eszközeivé. A kiállítás zárófejezete visszatér az „angol kapcsolathoz”, Whistler és követői kifinomult rézkarcainak során mutatva be a karcolt vonal leheletfinom atmoszférikus hatásait, mélysötétre hangolt bársonyos tónusait, és hangtalan hiányát a felhőtlen égbolton. Méltó párjai a (Rembrandt bűvkörében alkotó) angoloknak a századforduló magyar mesterei: Conrad Gyula, Lévy-Lénard Róbert, Rauscher Lajos. Csupa kevéssé ismert név, ritkán látható művek – pedig remekbeszabott metszeteik nyilvánvaló bizonyítékai kvalitásuknak és korszerűségüknek.

A magyar és európai anyag finomra hangolt összhangzatai nem csak a jelen kurátorait dicséri. Eredményeik hátországa a száz évvel ezelőtt kiváló szakmai tudással és művészi érzékenységgel megalapozott grafikai gyűjtemény. Térey Gábor, Meller Simon és Petrovics Elek személyében az intézmény akkori vezetői kiemelt figyelemmel fordultak a grafikai művészetek felé. Elszántságukhoz kellett persze egy olyan nagy formátumú gyűjtő, mint Majovszky Pál, aki (minisztériumi osztályvezetőként!) egyetemes kortárs grafikai gyűjteményét kifejezetten azzal a céllal hozta létre, hogy azt a Szépművészeti Múzeumnak adományozza. A múzeumegyesítés keserű pirulája a két gyűjteményre kivételesen talán jótékony hatással bír: hiszen a magyar és egyetemes grafikai kollekció egykor közös program jegyében, egymásra tudatosan reflektálva gyarapodott. Egységeiket összeolvasva pedig világosan kirajzolódik az, amit időről-időre hajlamosak vagyunk elfelejteni: a magyar grafika európai rangja.