Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Illusztrált kortárs szépirodalom

2015.11.18

Képeskönyv felnőtteknek? Helyzetjelentés a kortárs magyar könyvillusztrációról. Műértő, 2015. november, 12-13.

 

FELNŐTT KÉPESKÖNYVEK

Helyzetjelentés a kortárs magyar könyvillusztrációról

 

Száraz elutasítás vagy elnéző félmosoly volt a válasz, mikor arról faggattam a kiadókat, van-e kortárs grafikus által illusztrált kiadványuk. Általános vélekedés szerint ilyesmire manapság csak a félbolondok vagy gyanúsan kísérletező kedvűek vállalkoznak. Néhol lelkesen elém tették új gyerekkönyveiket, s mikor jeleztem, engem kifejezetten az illusztrált felnőtt, szépirodalom érdekel, értetlenül néztek vissza: képeskönyv felnőtteknek? Kutakodásom végső soron mégsem volt teljesen eredménytelen, hiszen kiderült, hogy szépirodalmi illusztráció igenis létezik a kétezres években is, bár csak búvópatakszerűen, jobbára egyedi könyvkísérletként.

A klasszikus bibliofil köteteknek lehetséges, de nem szükségszerű összetevője az illusztráció. Esztétikus megjelenés önmagában a tipográfiai, könyvművészeti elemekkel is elérhető. Nem minden bibliofil kötet illusztrált tehát, de a tétel megfordítható: nem minden illusztrált könyv bibliofil kiadvány. Minthogy önmagában az illusztráció jelenléte nem garanciája a könyvművészetileg igényes megjelenésre. Ahogy az eredeti, kis példányszámú grafikai nyomat alkalmazása, vagy a könyv gondos megformálása önmagában még nem teszi egyedi művészkönyvvé sem a kiadványt. Mindebből kitűnik tehát, hogy az irodalmi szöveghez könyvalakban kapcsolódó grafikai mű jellegzetesen szerteágazó, a könyvművészet több részterületével érintkező képi kifejezési forma.

Valaha a magyar grafikának komoly fenségterülete volt a könyvillusztráció. Az 1961-ben indult Miskolci Országos Grafikai Biennálé első évtizedében kifejezetten hangsúlyosan volt jelen az irodalmi inspirációhoz, könyvhöz kötődő rajz. Mindez egybe esett a „tömegbibliofília” megteremtésének kultúrpolitikai céljával, amely az igényesen és gazdagon illusztrált kortárs könyvet az (esztétikai és ideológiai) népnevelés eszközének tekintette. Legfőbb műhelye az 1957-ben e célból alapított Magyar Helikon Kiadó volt. A magyar bibliofília két háború közti értékeit Haiman György és Szántó Tibor mentette át az immár állami támogatással (és felügyelettel) működő kiadóban, amely fennállásának első két évtizede alatt a hazai könyvillusztráció sosem látott virágzását táplálta. A kortárs magyar grafika teljesen pompájában léphetett színre ekkor a könyvek lapjain, egykorú elismertségének és közismertségének a könyvillusztráció volt egyik fő bázisa. Amint azonban az állami támogatás (egyebek közt a fogyasztói árat az előállítási költségtől függetlenítő ív-ár rendszer) a nyolcvanas évekre fokozatosan megszűnt, világossá vált, hogy a pompásan illusztrált, olcsó és nagy példányszámú könyv csak egyike volt a Kádár-kor kártyavárainak. A rendszer összeomlása maga alá temette a kortárs könyvillusztrációt is, mint a szocialista népnevelés gazdaságilag ésszerűtlen hajtását.

A keletkező űrt a kilencvenes évektől jellemzően magánkezdeményezések igyekeztek kitölteni. A folytonosságot biztosította és a szakmai színvonalat garantálta, hogy Borda Lajos 1992-ben kiadott, első bibliofil kötetét Haiman György tervezte. Borda visszatért a háború előtti klasszikus bibliofília hagyományaihoz, kis (60-70) példányszámú kiadványait eredeti metszetekkel (és nem a tömeges nyomdai sokszorosítást lehetővé tévő klisékkel) kísérte. 1994-ben Konok Tamás színezett akvatintáját mellékelte Weöres Sándor verseskötetéhez, ezt követően pedig dolgozott együtt Bányai Istvánnal, Felvidéki Andrással és Orosz Istvánnal. Utóbbi nevéhez kötődik Sebastian Brandt A bolondok hajója című középkori költeményének, több kötetben megjelent, eredeti rézkarcokkal való illusztrációja.

A kortárs sokszorosított grafika programszerű felvállalása mellette csak a váci Arcus Kiadó működését jellemzi. Míg Borda a klasszikus könyvművészeti műhelyek örököse, a Dömény Csaba nevével fémjelzett kiadót kortárs grafikai kapcsolatai ösztönözték művészi nyomatokkal illusztrált kötetek kiadására. Dömény korábban a Váci Műhely munkatársa volt, s a nyomdától megválva a kétezres évek elején kezdett eredeti litográfiákkal kísért kötetek kiadásába. Babits Mihály Jónás könyvét Gyulai Líviusz kőrajzaival, Weöres Sándor Holdaskönyvét Gaál József eredeti litográfiaival kísérve jelentette meg. Grafikáit minden esetben a legendás Váci Műhelyben nyomták, amely a rendszerváltás óta a hazai litográfia legfontosabb színtere. Egyfajta összegzésnek is tekinthető József Attila A Dunánál kötete, mely a vers nyolc nyelvű fordításához nyolc művész eredeti kőrajzát mellékelte; vagy József Attila verstöredékeinek és Örkény István Egyperceseinek száz művész száz grafikájával kísért kiadása. Hozzá hasonló program mentén működik 2004 óta a Hajdú Áron által alapított, csíkszeredai Bookart Kiadó, amely kifejezetten kortárs szépirodalom bibliofil minőségű kiadására vállalkozott. Arculatát az utóbbi években Részegh Botond alakítja, egyszerre igényes és merész könyvművészeti alkotásokká.

A Borda, az Arcus és a Bookart munkája az elmúlt két és fél évtized heroikus és kivételes kísérleteinek tekinthető. Ámde gyűjtői, szakmai támogatás nélkül légüres térben mozognak, s előbb-utóbb feladni kényszerülnek vállalt missziójukat. Ahogy a Balassi Kiadó részéről is csak kitérőnek tekinthető Esterházy Péter és Banga Ferenc együttműködésében 1993-ban megjelent Egy nő című tekercskönyv. Vagy ennek közvetlen folytatásaként a Pytheas Könyvmanufaktúra Parti Nagy Lajos két írásának Banga Ferenc rajzaival kísért kiadása, egyik tekercskönyv formában (Kacat, Bajazzó, 2002), másik archaikus vallási iratokat idéző formában (Dump Endre töredék, 2004). A művészkönyvet idéző, ám sokszorosított könyvtárgyak nem találták meg (vagy nem teremették meg) gyűjtőkörüket.

A kiadók többsége inkább csak alkalmilag kóstol bele e munkaigényes műfajba. Ígéretes próbálkozások azonban vannak. Az Európa Kiadó piacilag is mérhető sikert ért el azzal, hogy 2010-ben Gerhes Gábor lett művészeti vezetője, aki napjaink legjobb grafikusaival együttműködve tervezi kötetei borítóit. (Megjegyzendő, hogy a borítók tervezőit nem tünteti fel a kiadó honlapja, ami azt jelzi, hogy maga sincs tisztában az általa létre hozott értékkel.) A borító azonban nem könyvillusztráció, közelebb van a plakáthoz mint a szöveggel szimbiózisban működő illusztrációhoz. Akik alkalmilag mégis illusztrált kiadásokra vállalkoznak, inkább biztonsági játékosok, és szériában gondolkoznak. A Helikon Mária Sándor írásait Kő Boldizsár, Weöres Sándor verseit Orosz István grafikáival kísérve, egységes tervezésű illusztrált sorozatban adja közre. Szintén sorozatban és klasszikusokban gondolkozott a Cartaphilus Kiadó, mikor 2010-ben elindította „Illusztrált Klasszikusok” szériáját. Hat megjelent kötetében József Attilától Villonig terjedő műveket Schall Eszter, Felvidéki András, Bobály Katalin és Keresztes Dóra illusztrálta. A kezdeményezés erénye volt, hogy a kis méret és tetszetős kivitel széles körben hozzáférhető képes kiadványokat ígért, olyan formát, amiben a kortárs grafika otthonra lelhet könyveinkben. Ám a kezdeményezés sajnálatos módon egy év után megszakadt.

Klasszikusok újra illusztrálására egyébként csak elvétve találunk példát a közelmúltból. Úttörő vállalkozás volt 1996-1999 között a Historia Literaria Alapítvány gondozásában megjelent „Képes Próza Tár” hat kötete, amely a régi magyar és európai irodalom szövegeit Szemethy Imre és Banga Ferenc sajátosan groteszk-archaizáló rajzaival adta közre. Ezt az ironikus vonalat követte Péter Vladimir, aki 1997-ben James Joyce kisregényét felszabadultan szürreális, középkori fametszeteket és gyerekrajzokat idéző stílusú rajzokkal kísérte (Ab Ovo). 2006-ban az Osiris kiadásában Gyulai Líviusz, a kortárs magyar illusztráció sokarcú mesélője vállalkozott a Don Quijote újra illusztrálására. Vojnich Erzsébet képregénnyé formált Toldija (Magvető, 2008) kivételes példája annak, hogy képekkel miként lehet modernizáltan újra értelmezni a klasszikusokat. (Kiváló kedvcsináló lehetne a kötelező olvasmányok kalodáiban vergődő ifjaknak.) 2010-ben a Méry Ratio Kiadó jóvoltából Jankovics Marcell sokkal „illendőbb” formában, a középkori miniatúrák stílusában rajzolta újra Arany János eposzát.

Kortárs szépirodalom az esetek többségében akkor kap illusztrációt, ha az a szerző határozott kívánsága. Egyes alkotók kifejezetten szorgalmazzák az együttműködést kortárs képzőművészekkel. Parti Nagy Lajos mellé több kötetben szerzőtársként szegődik Banga Ferenc, de emellett bibliofíl igényességű kötetben fordította képekre Petőfi Barguzinban költeményét Felvidéki András (Borda, 2009) és illusztrálta Rókatárgy alkonyatkor című kötetét Tettamanti Béla (Magvető, 2013). Utóbbi mintaszerűen kivitelezett, decensen elegáns kötete akár egy illusztrált kortárs sorozat nyitódarabja is lehetett volna, de folytatása sajnálatos módon ennek sem akadt. Illusztráció jellemzően a kortárs verseskötetekben, s azon belül is mind igényesebb formában a fiatal írónemzedék köteteiben jelenik meg. Acsai Roland Acsai – Varga Vera, Karafiáth Orsolya – Filó Vera, Darvasi László – Koncz Tímea már az újabb irodalom karakteres szerzőpárosai közé tartoznak. A közelmúlt trendfordulatát jelzi több olyan kötet, amelyben az illusztráció meghatározó szerepet kap: Finy Petra verseit Szulyovszky Sarolta rajzai, Szabó Imola írásait Maros Krisztina képei, Szabó T. Anna költeményeit Rofusz Kinga kompozíciói kísérik. Olybá tűnik, ha van kitörési pont a kortárs illusztráció területén, akkor az nem (csak) a kiadóktól, hanem a szerzőktől várható. Szabó Imola és Palman Zsuzsi például nem csak a Varratok címen megjelent kötet erejéig álltak össze, hanem régi keletű, egymást kölcsönösen inspiráló együttműködésük a vizuális művészetek legkülönfélébb ágaira is kiterjed (mozgásművészet, videóinstalláció, zene), a könyv csupán ennek kiterjesztett, rögzített formája.

Nemrég kisebb megütközést keltett a grafikusművészek körében, hogy tavasszal a Magvető Kiadó honlapján „hirdetésben” keresett könyveihez illusztrátorokat. E jóhiszemű felhívás jól jelzi azt a tájékozatlanságot és zavart, ami az illusztrációk után sóvárgó kiadókat jellemzi. Felmerül hát a kérdés, kik azok a kortárs művészek, akik „illusztrációra foghatóak”. Egy részük még a hazai könyvillusztráció nagy generációjának képviselői, akiknek indulása a műfaj virágzásának idejére, a hetvenes évekre tehető, közülük a harmadik évezredben is sokat foglalkoztatott Gyulai Líviusz, Banga Ferenc, Szemethy Imre, Felvidéki András, Keresztes Dóra vagy Orosz István. Illusztrációikra jellemző a klasszikus grafikai technikák alkalmazása (vagy stílusuk imitálása) és bőségen áradó, részletgazdag narráció. Más részük az ezredfordulón fellendült, természeténél fogva innovatív és képcentrikus gyermekkönyv-illusztráció területén tűnt fel, s mára mind több felnőtt irodalom illusztrációjára kap lehetőséget. Köztük említhető Rofusz Kinga vagy Maros Krisztina poétikus emblémákból építkező szimbolizmusa vagy az új animációs, komputergrafikai technikákat használó, groteszk, karikaturisztikus képi világot építő Baranyai (b) András és Kárpáti Tibor. Utóbbi körhöz kapcsolható Vidák Zsolt, akinek a Bookart kiadásában, Hajdú-Farkas Zoltán A homályba maradás ösztöne című regényéhez készült rajzai a kép-szöveg izgalmasan friss egységét valósítják meg, átmentve valamennyit a Roham és Symposion magazinok körének street artos inspirációjú neoexpresszionista grafikájából.

A hivatásos könyvművésznek tekinthető tervező grafikusok mellett olykor kortárs képzőművészek is lehetőséget kapnak arra, hogy könyv alakban formálják képpé irodalmi reflexióikat. Műveik többnyire távol esnek az „illusztratív illusztráció” gyakorlatától, sokkal inkább az irodalmi szövegekkel párhuzamos, autonóm műsorozatnak tekinthetőek. Ilyenek Gaál József Henri Michaux verseihez vagy Weöres Sándor – Pásztor Béla Holdaskönyve mellé festett teremtményei (Arcus, 2007, 2004), illetve Nagy Zopán verseit kísérő ecsetrajzai (Fekete Sas, 2011). Hasonló kép-szöveg egység (Thomas Mitchell kifjezésével „Iconotext”) jön létre Szilvitzky Margit Nádas Péter novellájára készült, vázlatszerű ceruzarajzaiból (Tájfutás ceruzával, Vince Kiadó, 2011). Másutt megfordul a szokásos sorrend, Dragomán György Részegh Botond festményeit mellé, azok ihletésére fűzi írásait (Erőtánc – Nightfall, Bookart, 2014). Kivételes esetekben kép és szöveg párhuzamosan, egymást inspirálva születik, mint Tandori Dezső és Swierkiewicz Róbert beszélgető-könyvében (Két sapkás beszélget, Arcus, 2007) vagy Bálint István és Roskó Gábor Kikötői beszélgetéseiben (Balassi, 2005).

Az ilyen és ehhez hasonló könyvek kiváló bizonyságai annak, hogy az illusztráció jó esetben nem pusztán járulékos, és nem feltétlenül másodlagos kísérő eleme az irodalmi szövegnek, hanem lehet társa abban, hogy általa az olvasó-néző olyan művészi élménnyel gazdagodjon, mely a társművészetek magas fokú együttműködéséből ered. Mindez a magasröptű esztétikai cél mit sem ér érdeklődő és értő közönség nélkül. De a közönség ébredező kíváncsiságát is hamar lelohasztja a szakmai eligazítás és mértékadó elemzés hiánya. Az igényesen illusztrált, bibliofíl könyvek ma senki földjén tengődnek. Viszonylagosan magas áruk kiszorítja őket a könyváruházak akciós könyvektől roskadozó polcairól, a művészeti galériákban viszont nem találják meg helyüket, hiszen sem nem grafikai lapok, sem nem a szó klasszikus értelmében vett egyedi művészkönyvek. Így eshet meg, hogy a Borda vagy az Arcus köteteit csak internetről rendelheti meg a kósza érdeklődő, anélkül, hogy az eredetit bárhol is kézbe vehetné. Az efféle kötetek kiadásához nélkülözhetetlen gyűjtői érdeklődéshez nem elég a kötetek puszta kiadása. Szükséges a szakmai recenzió, a róluk való figyelemfelkeltő, elemző, méltató beszéd. Jelenleg jobbára inkább csak az irodalmi fórumok és portálok kísérik figyelemmel a témát, mely a kortárs művészeti érdeklődésnek éppúgy, mint a művészettörténeti kutatásoknak csak periférikusan része.

Az irodalmi illusztráció válságáért legkevésbé a szerzők vagy könyvkiadók felelősek. A magyar grafika sokat tett azért, hogy kivonja magát az irodalom „gyámsága” alól. Autonómiájának ára az irodalmi „köldökzsinór” elvágása volt, amivel egyúttal a kortárs irodalom olvasóközönségét és nyilvánosságát is elveszítette. Ezt a hangsúlyeltolódást jól jellemzi a könyvművészeti oktatás helyzete, amely ma intenzíven, műhelyszerűen a Moholy-Nagy Művészeti Egyetemen zajlik, a Magyar Képzőművészeti Egyetemen viszont lényegében megszűnt. Ugyanez a folyamat lejátszódott a szakmai nyilvánosság tereiben is, mikor a könyvillusztráció a Miskolci Országos Grafikai Bienálékon háttérbe szorult, hogy a Békéscsabai Országos Tervezőgrafikai Biennálén kapjon helyet (ott is csak elvétve, s alig díjazva). Az 1995 óta működő kecskeméti „Kortárs költészet – Kortárs grafika” biennálé hivatott lenne ennek az űrnek a betöltésére, de nyilvánossága meglehetősen szűk körű. Nincsenek vagy nem aktívak a könyvművészeti szakmai háttérszervezetek: az 1987-ben újjá alakult Magyar Bibliofíl Társaság utolsó évkönyvét 1997-ben adta ki, az 1994-ben alakult Magyar Illusztrátorok Társasága pedig nem érzi feladatának a kortárs könyvillusztráció támogatását és reprezentálását. A megjelent művek könyvművészeti értékelésére lenne hivatott a nagy hagyományokkal rendelkező, évente megrendezett Szép Magyar Könyv verseny, ám a seregszemle a rendező Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülete számára inkább csak kötelező penzumnak tűnik. A verseny jelenlegi struktúrájából adódóan nem rendelkezik kellő szakmai renoméval, az évente kiosztott díjak mögött pedig nincs világos esztétikai szempontrendszer. Márpedig enélkül a díj nem tölti be eredendő hivatását, hogy útmutatója és mércéje legyen a magyar könyvművészetnek.

Pedig az elmozdulás mintha érzékelhető lenne e téren: lassanként mintha a kiadók felismernék, hogy a kortárs grafika nem igényel feltétlenül drága bibliofíl kivitelt, a jó illusztráció megtérülő befektetés lehet. Az elmúlt évek néhány illusztrált kiadványa éppen azt bizonyította, hogy viszonylag csekély többletköltséggel, ám annál vonzóbb eredménnyel társítható illusztráció szövegekhez. Az így létrejött könyv egyszerre számíthat a irodalom olvasói, a bibliofíl és grafikai gyűjtők figyelmére. Vajon kell-e indokolni, hogy az irodalmi szöveg látványossá tétele milyen vonzerőt jelenthet a képkultúrán nevelkedett fiatal olvasónemzedéknek? Arról nem is szólva, hogy az irodalmi nyilvánosság milyen megjelenési lehetőség az alig ismert és méltányolt kortárs grafika számára. Az elmúlt másfél évtizedben a gyermekkönyv területén már lejátszódott az a gyökeres átalakulás, amely új energiákkal töltötte fel a hazai könyvillusztrációt. A fellendülésben nagy része van a támogató és aktív szakmai szervezeteknek, a rendszeres (illusztrációkat is elemző) műkritikának, kellő reklámnak és nyilvánosságnak, s nem utolsósorban a 2007 óta megrendezett Aranyvackor irodalmi és illusztrációs pályázatnak. Van tehát érdeklődő közönség, vannak kísérletező kiadók és kiváló grafikusművészek. Kérdés, hogy hogyan találnak egymásra? Talán egy rendszeres időközönként megrendezett illusztrációs seregszemle segítene abban, hogy rajzolók, írók és kiadók együttműködése kialakuljon, s végül az olvasó jól eső érzéssel feledkezzen bele a művészeti és irodalmi dupla műélvezetbe.

 

Révész Emese