Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


II. Egri Országos Akvarell Triennále.

2015.02.13

Révész Emese

 

HELYZETBEN AZ AKVARELL

II. Egri Országos Akvarell Triennálé

 

Akvarell!

2011-ben a londoni Tate Gallery nagyszabású kiállításon mutatta be az angol akvarellfestészet elmúlt fél évezredét, a koraközépkori kódexektől, reneszánsz botanikai illusztrációktól, a 18. századi topografikus tájképfestészet nagymesterein, Thomas Girtin és Turner festészetén át, a kortárs akvarell olyan fenegyerekeivel zárva az áttekintést, mint Anish Kapoor vagy Tracy Emin.[1] A fanyalgók mondhatják erre, hogy no persze, az angoloknak könnyű, hiszen ott az akvarell a felvilágosodás óta a nemzeti festészet megbecsült és kiemelt ága. Pedig nekünk sem lenne szégyenre okunk. Ha képzeletben bejárnánk a magyar akvarellfestészet történetét bemutató reprezentatív tárlatot, akkor az olyan klasszikus mesterek vedútáival indulna, mint Barabás Miklós vagy Libay Károly Lajos, majd teremről teremre járva a magyar festészet legszebb, akvarellbe oldott fejezetei következnének: Szőnyi István, Vaszary János, Ámos Imre, Gvadányi Jenő, Bene Géza, Bornemissza Géza nevével, majd zárásképp olyan kortársakkal mint El Kazovszkij, Újházi Péter, Bukta Imre vagy Roskó Gábor. Aki a felsorolt nevekhez képzeletben műveket is társított, annak szemernyi kétsége sem lehet arról, hogy a magyar akvarellfestészet bátran állná a versenyt az angolokkal.

Tegyük hozzá mindjárt, hogy ez a nagyszabású történeti áttekintés valamilyen formában már megvalósult, igaz szakaszosan tördelve, időben elhúzódva, de az egri akvarell biennálék kitartó szemlélői már előtt már lepörögtek e történet legfőbb fejezetei. Mondhatnánk úgy is, hogy Egerben már felvázolták egy jövendőbeli magyar akvarelltörténeti kiállítás szinopszisát. Az 1968-ban indult egri kiállítások sorozatának már második tárlatán, külön szekcióban szerepeltek Bornemisza Géza vízfestményei, s azóta a biennálé minden alkalommal felvállalt egy-egy történeti kísérő tárlatot is. (Ezúttal Radnóti Miklósra emlékeznek, korábbi illusztrációkkal és kortárs reflexiókkal.) Mindeközben az egri kiállítások maguk is történelemmé váltak, hiszen aki majd egykoron a magyar vízfestés históriájának megírására vállalkozik, annak legfőbb forrásai maguk a biennálék lesznek. Katalógusaik éppúgy őrzik a történeti elemzéseket mint a kortársi értelmezési kísérleteket, miközben a kettő áthatja egymást: a felvázolt történeti kontextus visszahat a jelenre. Így aki ma ezt az eszközt választja kifejezési eszközül, két évszázados hagyomány részeként helyezheti el magát. Mindez Eger nélkül nem lenne lehetséges: amit a magyar akvarell-festészetről tudunk, azt az Egri Országos Akvarell Biennáléknak köszönhetően tudjuk.

 

Triennálé?

Eger a hazai biennálék egyik sikertörténete. Ha felmerül a kérdés, hogy mi indokolja egyáltalán az időközi technikai (műfaji) seregszemlék létét, akkor Eger példája igazolja, hogy az efféle áttekintéseknek döntő hatásuk lehet egy képalkotó eszköz helyzetének újragondolásában. A tárlatok sorát megőrző katalógusokon és az azokra reflektáló recenziókon keresztül kirajzolódik egy technika műfajjá érésének folyamata, kortársi újra értelmezésének története. A biennálé születése körül a hatvanas évek paternalista kultúrpolitikája bábáskodott, vidéki befogadó helyek kijelölésével gondoskodva a kellő mértékű decentralizációról, egyszersmind biztosítva a kortárs alkotók szabad (beadásos), ám mégiscsak szelektált (azaz zsűrizett) és látható (s így megfigyelhető) nyilvánosságát.[2] Túl a zárójeleken, a technika kellőképpen ártalmatlannak tűnt ahhoz, hogy szabad játékteret nyújtson a kortársak számára. 1968-ban, az első tárlat bevezetőjében Németh Lajos még némi önkritikával állapíthatta meg: „Mintha az akvarell a megüresedett impresszionista látvány utóvédévé vált volna és a művészettel inkább csak műkedvelői szinten foglalkozók menedéke [lenne]”.[3] A szervezők vállalt célja épp a műkedvelői, „rajztanári” tradíció levetkőzése volt, a technika „helyzetbe hozása”, bevezetése a legfrissebb kortárs képi gondolkodásba. Az ügy iránt elkötelezett szervezők tudatos témaválasztása, a díjazottak és résztvevők folyamatosan frissülő névsora egy évtized múltán már beteljesítette vágyaikat.[4] A hagyományos technikai kereteket és ábrázolási formákat szétfeszítő nyitást bizonyította a hetedik, 1980-ban megrendezett tárlat hívószava: „Az akvarell és határesetei”.  

            A tárlatsorozatnak is köszönhetően, a nyolcvanas évekre az akvarell ismét a képi kísérletezés kedvelt eszközévé vált, s az egri biennálék a kortárs művészet releváns színtereként működtek. Hivatásuk, változó színvonaluk továbbra is viták kereszttüzében állt, de létük önmagában serkentőleg hatott, már csak a „beszédre bujtogatás” révén is.[5] Hiszen a szakmailag is egyre magasabb színvonalú katalógusok bevezetőiben és a kapcsolódó kritikákban művészettörténészek, kurátorok elmélkedtek újra és újra az akvarell képalkotói metódusáról, alkalmanként újra definiálva, újra pozícionálva a kifejező eszközt. Mindeközben a befogadó város képtárában létrejött az ország legnagyobb és legátfogóbb akvarellgyűjteménye, majd az összefogás platformjaként a kifejezésmód elkötelezettjei a Magyar Vízfestők Társaságát is megalapították.

Kell-e ennél több az efféle seregszemlék igazolására? Úgy tűnik: kell. A művészeti biennálék rendszerváltás óta tartó tapasztalható felfutása 2007 környékén érezhetően megtört. Az egymásra torlódott, egymással konkuráló rendezvények problémáját a rendezők a három észak-magyarországi seregszemle, a Salgótarjáni Rajzbiennálé, az Egri Akvarellbiennálé és a Miskolci Országos Grafikai Biennálé összehangolása oldották meg, így 2006 után Eger is triennáléra váltott.[6] Ez azonban távolról sem oldotta meg helyzetét: a 2009-ben megrendezett, első Triennálét követően elmaradt a soron következő, így a tavaly decemberben megnyílt tárlat öt év után ad áttekintést a hazai akvarellfestészetről.[7] Vitathatatlan szakmai eredményei önmagukban azonban nem teszik automatikusan a nagyközönség szakmára is vonzóvá. Míg Belgiumban, Kínában vagy Mexikóban az akvarell biennálék széleskörű publicitással kísért, kiemelt jelentőségű művészeti eseménysorozatot jelentenek, nálunk még csak vágyálom, hogy a tárlat kilépjen a múzeum falai közül és valóban a város, a régió arculatát is meghatározó művészeti fesztivál legyen.

 

Kortárs.

Pedig az egri Kepes Intézetben felvonuló több mint száz alkotó munkái megérdemelnék ezt a figyelmet. Az efféle seregszemlékkel szemben a legáltalánosabb vád, hogy nélkülözik a kurátori koncepciót, így nem többek szalon-jellegű névsorolvasásnál. Kétségtelen, a grafikai biennálék kortárs művészeti rangját jelentősen emelné, ha alkalmanként teret adnának egy-egy elismert kurátor válogatásának is. A szubjektív, intellektuális olvasat mellett azonban a szabad beadású művek szemléjének is helye van, amely a jelenkori képalkotás másfajta (kereszt)metszetét nyújtja. Az értelmező struktúrát jelen esetben H. Szilasi Ágota kiváló rendezése teremti meg, amely a világos, levegős (a műfajnak igencsak megfelelő) kiállító tér két szintjén a művek heterogén masszájából világos szerkezetet épített. Márpedig egy technika-központú triennálé legfőbb hivatása éppen ez: áttekintést nyújtani a médium alkalmazásának uralkodó metódusairól, kirajzolva trendeket, csoportokat, a változások csuklópontjait és irányadó mestereit. Utóbbiak közé tartozik az előző triennálé nagydíjasa, Szily Géza, aki szervezőként és alkotóként a műfaj egyik legelkötelezettebb alkotója. Félárnyékban neszező rágcsálóinak világát éppen az akvarell elmosódott, bizonytalan karaktere teremti meg, tele (bal)sejtelemmel, figura és sötétség közti neszezéssel, átmenetekkel, illanó fénnyel és növekvő homállyal.

            A most bemutatott művek több mint fele a technika sajátosságaira alapozott absztrakt kompozíció, írásos, gesztusos vagy biomorf formákból kirajzolódó kép. Ilyenek Mészáros István monumentális gesztusfestmény, amelyeken a tekercseken szétfolyó festék megőrzi a vizes alapú pigmentek primer lendületét, egyszeri és szubjektív karakterét. Szemben ezek kirobbanóan közvetlen expresszivitásával, a nonfiguráció meditatív irányát képviselik Szűts Miklós mélyfekete téralakzatai (félúton absztrakció és figuráció között), amelyek éppen az akvarell sajátos anyagszerűsége révén nyerik el egyedi, süppedős textúrájukat.

            A művek másik része éppen a vízfesték technikai sokszínűségére támaszkodnak. M. Novák András agylenyomatokat idéző kompozíción a primer gesztus, lenyomat és figuratív embléma rendeződik mustrává. Szintén egyfajta pop artos frissesség jellemzi Mayer Berta talált képeket, figura és jel-töredékeket használó kompozícióit. Mások az akvarell fogalmához kapcsolódó naiv-dilettáns képalkotás sztereotípiáira reflektálnak, mint Sóváradi Valéria wellnes-aktjai vagy Herenyik Zsuzsa népművészeti ihletésű, a műkedvelő képalkotás naiv formaképzését szofisztikált emblémákká formáló kompozíciói. Az akvarell eredendően áttetsző, fényáteresztő karakteréből adódóan kapnak metafizikus jelleget Bikácsi Daniella és Lipták Ágnes téralakzatai, vagy Kolláth Zsuzsanna középkori üvegablakokat idéző színstruktúrái. Hasonló monumentális téri szerkezeteket alkotott az Eszterházy Károly Főiskola díját elnyerő Ferenc Réka.

            Az idei triennálé fődíját a zsűri két olyan alkotónak ítélte oda, akik akvarellel monumentális, figuratív festményeket alkottak. Fehér László nagy méretű gouache portréi és Földi Péter vizes pácot használó jellegzetes, mitikus figurái élő cáfolatai annak, hogy a vízfesmény feltétlenül valami kicsiny, intim, áttetsző, vázlatszerű képződmény. Ősrégi dilemma ez, miszerint az akvarellel készült kép színes rajz vagy írott festmény. A fődíjasok művei annak meggyőző bizonyságai, hogy a technika önmagában nem jelent méretbeli vagy akár tematikai korlátot, nem a grafika kiterjesztett érdekköre és nem is a festészet előszobája, hanem autonóm, festői kifejező eszköz. Az állítás fontos fejezete az akvarell rehabilitálásának. De csak a lehetséges interpretációk egyike.

A másik értelmezés ugyanis nem palástolja, hanem épp kiemeli és alapvető képalkotói stratégiaként használja a technika mediális sajátszerűségeit. Ilyenek Nagy Gábor „Fűkatedrálisokból” leszármazott „Tájképletei”, amelyek úgy is felfoghatóak mint az akvarell évszázados tájábrázolásaira adott válaszok. Csakhogy szemben a vízfesték illanó, atmoszférikus látványélményeket megragadó plein air karakterével, e művek inkább a tájlátvány analízisei, az akvarell változatos kifejezésmódjaiból építkező „technikai szótárak”. És ilyen média-tudatos művek Chilf Mária ágas-bogas fa-televényei, amelyek az akvarell szétfolyásából az irányított véletlen elvén kapnak formát. Álomszerű süppedékeikben bolyongnak emberek és mindennapi tárgyaik, de másként megformálva, egy másik téri és valóságdimenzióból ideszakadt emlékképek gyanánt. Angol és kontinentális akvarell (vizes vagy kötőanyagos) itt kép- és értelemalkotó eszközzé válik, az akvarell választása itt mással nem helyettesíthető tudatos döntés eredménye.

Már önmagában ezért a tanulságért is érdemes volt bejárni ezt a fél évszázados utat.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

[1] Watercolour. Ed.: Alison Smith. Tate Britain, London, Tate Publishing, 2011.

 

[2] Révész Emese: Mérlegen a hazai grafikai biennálék. Múzeum Café, 2014/3, 18-25.

[3] Német Lajos: [Bevezető] In: I. Országos Akvarell kiállítás. Eger, 1968, o. n.

[4] Az egri biennálék történetének összefoglalása: H. Szilasi Ágot: Víz-fény-szín-tér. Stílusvariációk egy technikára. Egri Országos Akvarell Biennálé 1968-2004. In: Víz-fény-szín-tér. Eger, 2005, 4-19.

[5]  A fogalmat Michel Foucault-tól kölcsönöztem.

[6] Az utolsó, XX. biennálé megrendezésére 2006-ban került sor.

[7] Mivel a jelenlegi tárlat átnyúlik 2015-re, vissza áll a triennálék korábban megakadt ritmusa.