Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Honoré Daumier a Szépművészeti Múzeumban

2013.01.08

 Révész Emese

 

Emberi színjáték

Daumier rajzai a Szépművészeti Múzeumban

 

A karikatúrával több baj van: a mindenkori jelenhez kötődő, elbeszélő jellegű, mi több szöveges magyarázatot igénylő műfaj, amely leginkább a sokszorosított grafika terében honos. Aligha felel hát meg a modernista művészetfogalom kritériumainak, az autonóm, örökérvényű és originális képalkotás elvárásainak. Ezzel szemben a Honoré Daumier-ról írott első monográfia szerzője, Edmond Duranty 1879-ben már leszögezte: „Nagy tévedés lenne a karikatúrát alsóbbrendűnek tartani. A műalkotások között nincsen hierarchia.” Daumier egész életműve a műfaji kirekesztés cáfolata, műveit ma a világ legjelesebb művészeti gyűjteményei őrzik, legújabban pedig a Szépművészeti Múzeum nyitotta meg művei előtt termeit. Jól eső érzéssel tölti el ez tárlat el a grafika szerelmesét, hisz a grafikai kabinet (ha kissé régimódi is), mégis speciálisan a káprázatosan gazdag rajzgyűjtemény bemutatására szolgál. Az együttes gazdagságát mi sem bizonyítja jobban, minthogy a kiállítás teljes egészében a múzeum saját, hatszáz darabos Daumier-kollekciójából válogatott. Gonda Zsuzsa, a tárlat kurátora a bemutatott százötven metszet és rajz által e roppant gazdagságú, négy évtizedet felölelő pálya teljes ívét vázolja elénk, utalva a kortársak munkálkodására is.

            Lenyűgöző rajzi kifejező erejét már kortársai is nagyra becsülték, Charles Baudelaire Delacroix és Ingres mellett a kor egyik legkiválóbb rajzolójaként ünnepelte. Kezét nem kötötte meg az akadémikus rajz tradíciója és rutinja (csupán egy rövid ideig járt aktot rajzolni szabadiskolába). Modellre nem volt szüksége, találó karakterei, gesztusai zseniális vizuális memóriájának tárházából kerültek papírra. Munkamódszere tehát alapjaiban mondott ellen az akadémikus képalkotás alapos részlettanulmányokon és elmélyült kompozíciós stúdiumokon alapuló metódusának. A képi gondolat gyors és közvetlen rögzítésének köszönhetően rajzai őrzik az eredeti benyomás elevenségét. Szerencsés módon pályája kezdete épp egybeesett a litográfia elterjedésével, Gericault és Delacroix első művészi kőrajzaival. Daumier lendületes rajzstílusát egyetlen más sokszorosított grafikai technika sem őrizte volna meg olyan hűen, mint a litográfia, ahol lehetőségében állt közvetlenül a kőre rajzolni alakjait. Pályakezdésének másik szerencsés körülménye az volt, hogy ekkor vált igazán népszerűvé Európában a képes sajtó, amely viszonylagos olcsósága, nagy nyomatszáma és kvalitásos megjelenése miatt szívesen közölt kőrajz révén sokszorosított képeket. Daumier lenyűgöző biztonsággal alkalmazkodott tehát korának két új médiumához, a litografált grafikához és a képes sajtó elvárásaihoz. Feszesen szerkesztett kompozíciói, expresszív vonalrajza, kontrasztos fény-árnyék felületei kiválóan illeszkedtek a gyors megfigyelésen, kivitelezésen és befogadáson alapuló új képkultúra elvárásaihoz.

            Műveinek rendkívüli kvalitását már kortársai is felismerték, grafikai lapjai hamar keresetté váltak a gyűjtők körében is. Kiadója, Charles Philippon üzleti szempontból látott benne fantáziát, így Daumier kőrajzait igényes papírra nyomva, albumokba rendezve is árusította. (A múzeum Daumier-gyűjteménye számos darabot őriz az ilyen gyűjtői – „sur blanc” – lapokból.) Daumier kortársi megítélését jól tükrözi, hogy értő bírálói – így Baudelaire vagy Champfleury – a realizmus legjelesebb támogatói közé tartoztak. A Barbizoni festők közül többhöz személyes barátság fűzte, Corot, Millet vagy Daubigny rajzainak és festményeinek első gyűjtői közé tartoztak. „Legyünk részesei a kornak, amelyben élünk” – szólt szállóigévé vált mondása. Több volt ez, mint a napisajtó efemer aktualitása. Művészetének jelenbe ágyazottságát azonos gyökerek táplálták, mint Courbet realizmusát vagy az impresszionisták festészetét. Léghajójával Párizs fölé emelkedő fényképészt, Nadart nem sokkal korábban rajzolta meg, mint ahogy annak műtermében az impresszionisták megrendezték első kiállításukat, Daumier 1878-as önálló tárlatának pedig az a Paul Durand-Ruel adott helyet, akinek galériájában két évvel korábban az impresszionisták is kiállítottak.

            Saját kora művészeti tendenciái iránti érzékenységét némiképp korlátok közé szorította az a piaci alapokon működő képtermelő iparág, amelynek Daumier a sajtó révén részese volt. Hetente négy-öt kész, kőre rajzolt kompozíciót várt tőle a nyomda. Mozgásterét technikai kötöttségek, határidők, szerkesztők, és cenzorok korlátozták. Témaválasztását olykor az adott lap karaktere, olvasói ízlése, érzékenysége szabta meg. Grafikáinak tematikája épp ezért a politikai változásokkal párhuzamosan változott, ha a cenzúra engedte a politikai karikatúra került előtérbe, a sajtótörvények szorításában viszont a társadalmi szatíra területe felé fordult. Politikai élceit nyilván szerkesztő-kiadója, Charles Philippon sugallta, egyértelmű, átütő erejű formát viszont Daumier adott a képi ötleteknek. 

            Elvi következetessége éppoly vonzó lehet az utókor szemlélője számára, mint stiláris nagyvonalúsága. Élete során Franciaország államformája hatszor változott, míg ő mindvégi kitartott alapelvei mellett. Olyan eszmék ezek, a gondolat- és szólásszabadságának alapelvei, amelyek az európai értékrend legfőbb pillérei ma is. Olyan alapállás ez, szemben a diktatórikus és agresszív hatalommal, amely a közéletünkért felelősséget érző mindenkori művész magatartása. Innen szemlélve válik nyilvánvalóvá, hogy a közéleti karikatúra alapvetően moralizáló műfaj, amelynek erejét és hatalmát az nyújtja, hogy a köz véleményének szócsöve. Kézenfekvő módon válik hát befogadójává a „nyilvános okoskodás” legfőbb terepét jelentő sajtó. Próbája és záloga pedig a véleményalkotás szabadsága, ahogy erejét sem bizonyítja jobban más, mint üldöztetése. Perek, börtönbüntetések, elkobzások sora bizonysága e rajzok „hatásos” működésének. Daumier legjobb politikai karikatúráinak célpontja Lajos Fülöp volt, akinek hájas alakját a rajzoló a „rossz uralkodó” korrupt, hazug, számító, kegyetlen vonásaival ruházta fel. A sorozatos sajtópereket megelégelve arcát gúnyosan a körte petyhüdt formájával helyettesítette, amit immár szabadon állíthatott pellengérre. Egy ideig – míg az 1835-ben bevezetett sajtótörvények teljesen el nem lehetetlenítették a politikai karikatúrát.  

Ellenfelei hiába igyekeztek azonban elhallgattatni, Daumier politikai gúnyképei messze túlnőttek az aktuális belpolitikai csatározásokon. A hatalom birtokosainak öntelt, gőgös ugyanakkor végtelenül ostoba alakja úgy tűnik kipusztíthatatlan szereplője mindenkori közéletünknek. Ahogy a parlamentáris demokráciát puszta színjátéknak tekintő diktátor alakja is visszatérő fellépője az európai politikai manézsnak. Amiként a Transnonain utca egyik bérházának ártatlanul lemészárolt lakói is örökérvényű jelképei az önuralmát vesztett hatalom parttalan agressziójának. „Nem is karikatúra ez már, hanem történelem, maga a borzalmas, hétköznapi valóság” – fogalmazta meg Baudelaire. Nekünk pedig marad a kérdés, hogy a Rue Transnonain 1834. április 15. minden időhöz kötöttsége ellenére nem része-e éppúgy a kor történeti festészetének mint Delacroix Khioszi mészárlása. A közélet napi eseményeitől Daumier az 1870-es kommün véres leverésekor készült rajzain került a legtávolabb. Goya borzongató kortárs látomásaihoz itt került a legközelebb. A füstölgő romok közt heverő holttestek látványát vele párhuzamosan Manet is kőre rajzolta.

Daumier társadalmi szatíráit közvetlenül ugyan a bekövetkező politikai fordulatnak köszönhetjük, valójában azonban a témakör csöppet sem állt távol a saját jelenéhez oly makacsul kötődő rajzolótól. Miközben a szomszéd termekben Cézanne a múltba tekint, itt a „modern élet heroizmusa” kap képi formát (és kritikát). Szereplői egytől egyig olyan nagyvárosi figurák, akikkel Daumier naponta találkozott, és akik a polgári középosztályt képviselő olvasói-nézői számára is ismerősek voltak. Hétköznapi szatíráival párhuzamosan virágzott fel Európa-szerte a leíró jellegű társadalmi tablók, a tipikus és érdekes városi alakokat enciklopédikus részletességgel feltáró grafikai albumok divatja. Daumier egy-két figurára redukált, lenyűgözően tömör és világos kompozíciói mind kevésbé szorultak rá a szöveges kommentárok magyarázataira. A hitvestársak, kékharsinyák vagy főbérlők és albérlők tenyészete már néhány vonása révén megelevenedett. Típusteremtésének legkiválóbb példája az Igazság szolgái címen megjelent sorozata, amelyben a törvény őreit állította pellengérre. Mélységesen önteltnek és erkölcstelennek ábrázolt bíráit és ügyvédeit olyan szuggesztív képi eszközökkel jelenítette meg, amelyek a 20. századi expresszionista grafika és film képi megoldásaiban is visszaköszönnek.

Piaci elvárások és politikai korlátok kettős szorításából bontakozik ki hát előttünk ez az életmű, amelynek erejét épp az adja, hogy az autonóm képalkotás határain kívül teremt időtálló művészetet. Talán számunkra is hordoz némi tanulságot, hogy a mostoha adottságokat hogyan fordítja saját hasznára, megvalósítva a közéletileg felelős, médiatudatos kortárs művész magatartását.