Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Grafikai Biennálék

2014.06.20

 

Grafikai Biennálék a mérlegen

[Javított változat]

 

Hullámvasúton

A képzőművészeti biennálék jelensége a századfordulón terjedt el Európa-szerte, olyan időszakban, amikor a hagyományos akadémikus intézményrendszert új, demokratikus struktúrák váltották fel. A gazdasági konjunktúra idején csúcsra járatott világkiállításokhoz hasonlóan a biennálé is a teljesség igényével fellépő kortárs seregszemle,

eredeti formájában szalon-jellegű áttekintés, amelynek legfőbb (és egyetlen) vállalása: rendszeres időközönként helyzetképet nyújtani egy régió vagy műfaj aktuális művészeti állapotáról. Amint már 1895-ben Velencében is, egy biennálé alapítását rendszerint a régió kulturális-gazdasági fellendítésének szándéka indokolja. Így szerencsés esetben maga a tárlat idővel már csak apropója a rendezvény köré épült infrastruktúra, gazdasági-turisztikai intézményrendszer működtetésének. Míg a nagy múltú, nemzetközi seregszemlék némelyike mára amolyan „művészeti világbajnokságként” vonzza a látogatók tömegeit, a hazai biennálék jó ideje létharcot vívnak. Turisztikai vonzerejük nincs, látogatottságuk csekély, fenntartásuk mindinkább nyűg a gazdasági megszorítások közt vergődő támogatóknak. A financiális háttér gyengülésével párhuzamosan szakmai megítélésük is ambivalens. A sok száz mű között bolyongó kritikusokon rendre úrrá lesz a kétely, majd a búskomorság, firtatva az efféle felvonulások értelmét, korszerűségét, hivatását. Míg a külföldi kortárs biennálék némelyike örömünnep, nagyszabású kulturális felvonulás, a hazai seregszemlék némelyike annyi figyelmet sem kap mint egy kolbászfesztivál.

            Különösképp igaz ez a nagy múltú és számos alakváltozatban létező hazai grafikai biennálékra. A grafika művészeti ágának kortárs művészeti státusza kellőképpen ambivalens ahhoz, hogy önálló figyelmet követeljen. A reneszánsz „disegno” elmélete tiszteletet parancsoló, ám ez a klasszikus patina inkább elszigeteli mint összeköti a kortárs művészet ágbogaival. A különállás szabadságából adódóan bizonyos időszakokban kiváltságos volt, ám ez a különállás idővel elszigetelte. Méltó művészettörténeti tárgyalása elmaradt, múzeumi gyűjtése esetleges, nyilvánosságának terei korlátozottak, ami törvényszerűen megnehezítette útját a műértő, gyűjtő közönséghez. Ezt a légüres teret hivatottak oxigéndús levegővel megtölteni a grafikai biennálék. Alkalmanként bizonyítani a kortárs közegben a grafika létjogosultságát és vitalitását. Az elmúlt ötven év biennálé-históriája csak részben művészettörténeti ügy, talaja az a sűrű szocio-kultúrális közeg, amelynek erőterét kultúrpolitikai reprezentáció és művészeti érdekkörök küzdelme alakítja. Ebből a fénytörésből a távol maradók, kizsűrizettek névsora épp oly beszédes, mint a zsűri összetétele vagy a megnyitó személye. Látva az évtizedek alatt felhalmozódott művek és írások roppant halmait, a történész egyetlen dolgot nem tehet: nem térhet ki a tárgyszerű dokumentálás és értelmezés feladata elől.

            A számok magukért beszélnek: a hatvanas évekbe nyúló kezdetektől napjainkig hosszabb-rövidebb ideig tizenkét grafikai biennálé működött Magyarországon. Mindez kétségtelen jele a grafikai műfajok művészeti életünkben betöltött jelentőségének, életképességének, a grafikusművészek sikeres önszervező erejének. Történetük hullámzását a mindenkori művészetpolitikai helyzet szabályozza, a lelkes támogatástól az érdektelen közönyig. A hatvanas években Miskolc egyeduralkodó szerepét egyedül az 1968-ban indult Egri Országos Akvarell Biennálé törte meg. Pályája igazi sikertörténetnek tekinthető, hisz hosszú fennállása során sikerült az akvarell konzervatív technikáját bevezetnie a kortárs művészet eszköztárába, miközben a Dobó István Vármúzeum országosan egyedülálló reprezentatív akvarellgyűjteményt hozott létre.[1] A hetvenes években (továbbra is a decentralizálás jegyében) 1971-től a Balatoni Kisgrafikai Biennálé, majd 1978-tól a Békéscsabai Tervezőgrafikai Biennálé indult el. A következő évtizedben, 1982-ben megnyitotta kapuit a Salgótarjáni Országos Rajzbiennálé, 1987-ben pedig Székesfehérvár is megrendezte az első Nemzetközi Művészkönyv kiállítását. A rendszerváltás valódi „biennálé-bummot” eredményezett, a kilencvenes években szinte évente indultak újabb és újabb grafikai seregszemlék. 1990-ben Budapesten az Országos Szobrászrajz Biennálé, 1991-től Győrben a Nemzetközi Grafikai Biennálé, 1993-tól Esztergomban az Országos Pasztell Biennálé, 1994-től Szekszárdon az Országos Színesnyomat Kiállítás, 1995-től Kecskeméten a Kortárs Grafika – Kortárs Költészet Biennálé indult útjára, végül 1996-ben (egyetlen alkalommal) Szombathelyen az Elektrografikai Biennálé került megrendezésre. Ebben az időszakban, a kétezres évek elejéig olykor egy tucat országos grafikai tárlat működött párhuzamosan. Lendületük egyértelműen a gazdasági válság begyűrűzésével tört meg: 2002 és 2009 között megszűntek az esztergomi, szekszárdi és budapesti szobrászrajz és (időközben ide telepített) kisgrafikai tárlatok. 2008-tól pedig a gazdaságosság és ésszerűség jegyében triennálé formára váltott Miskolc és Salgótarján. Napjainkra az utóbbi kettő mellett csak az új program jegyében működő győri és a minden válságot túlélő békéscsabai tárlatok maradtak életképesek.

Tisztult a kép tehát, ideje a számvetésnek. Az alábbi három kiragadott példa erre tett kísérlet.

           

Miskolc – „A magyar grafika Mekkája”

A fenti találó titulus pátosza jogos. A legrégebbi, a klasszikus, a legnagyobb. 1961-es indulásakor szerencsés módon egybe esett a vidéki központokba helyezett országos biennálékat szorgalmazó kultúrpolitikai akarat és a helyi kezdeményező- és befogadókészség.[2] A rendszeres időközönként megrendezett seregszemlében a hatalom az „alkotóerőtől duzzadó szocialista kultúra” bizonyságát látta, miközben nyilvános és reprezentatív bemutatkozási lehetőséget biztosított a grafikusművészek számára. Amint az első kiállítások kommentárjaiból kiderül, a sokszorosított grafikának a hatalom dokumentatív és agitatív erőt tulajdonított, így kiemelt szerepet szánt neki a szocialista népnevelés területén.[3] Az iparosításnak köszönhetően Miskolc az ország második legnagyobb városává nőtt, így a biennáléra egyebek mellett az a feladat is várt, hogy egy nehézipari régió kulturális arculatának meghatározója legyen. A Miskolci Művésztelep, Alkotóház majd az abból kinövő Grafikai Műhely révén a város elegendő kulturális tőkével rendelkezett egy országos képzőművészeti esemény hosszú távú működtetéséhez.[4] Az első évtized a szuverenitás bizonyításáról szólt. Miközben a képgrafika a hazai könyvművészet felvirágoztatásán munkálkodott, a Miskolci Biennálék épp a művészi sokszorosító grafika autonómiáját hangsúlyozta. „A miskolci kiállítás bebizonyította, hogy lehetséges sokszorosító eljárással teljes értékű, megalkuvás nélküli művészi alkotást nyújtani, túl a könyv-illusztráción” – összegezte a tárlatok eredményeit (és célkitűzéseit) Kocogh Ákos 1963-ban.[5] Az autonómia záloga a magas fokú mesterségbeli megmunkáltság volt, ez is magyarázza, hogy az első évtized díjazottjai között csak rézkarcolókat találunk. Hincz Gyula, Kondor Béla, Feledy Gyula, Csohány Kálmán és Pásztor Gábor az ötvösművű technikát fölényes rajzi tudással, a klasszikus formai tradíciót kortársi érzékenységgel ötvözték. Az ezt követő évtized kérdése éppen az volt, hogy ez a gyorsan akadémizálódó képi hagyomány képes-e a kortárs tendenciák befogadására. „Alakulásakor az első biennálék programja a sokszorosított grafika létezésének bizonyítása volt. E célját elérte. Ma a művészeti ág létét senki sem vitatja. beérni ennek demonstrálásával már felesleges, monoton. A cél inkább az értékfeltárás, az orientálás lehetne” – összegezte az új helyzetet Lóska Lajos 1981-ben.[6]

            A diadalmas korai időszakot követően a miskolci biennálé folyamatosan lépéskényszerbe került, a trend teremtő szerepéből kiesve az új irányok követésével küszködött. A hetvenes évektől a xerox, szita, ofszet, fotó előretörése jelezte a lépésváltás kényszerét. Fellépésük a legkevésbé sem pusztán technikai kérdés volt, annál jóval szélesebb értelemben a grafika fogalmának és pozíciójának újra gondolását sürgette. Pataki Gábor 1989-ben kiváló érzékkel rajzolta meg a belső ellentmondások fő töréspontjait, egyik oldalon a kiváltságot és menedéket jelentő képalkotói műgonddal, másikon a festészet területéről érkező „kontárok” gyakorta konceptuális munkáival.[7] Az a klasszikus hagyomány, amelyet Hincz Gyula és Kondor Béla neve fémjelzett, a hetvenes évek második felében adta át a helyét a Somogyi Győző, Banga Ferenc, Szemethy Imre nevéhez köthető groteszk, szürreális látásmódnak. A díjazottak névsora mindenkor a grafika aktuális helyzetjelentéseként is olvasható, a nagydíjas művészete egyúttal igazodási pontként is szolgált. Az elemzők és kritikusok hada rendre felvetette a kérdést, hogy a miskolci seregszemle, azon belül pedig a díjak trendkövető vagy trendteremtő erővel bírnak-e? Ahogy egyikük megfogalmazta: seregszemle vagy hiteles helyzetjelentés?[8]

            A legkülönfélébb törekvések, stílusok átfogó bemutatásának kényszer növelte ugyan a tárlat presztizsét, de a reprezentáció „uszálya” törvényszerűen akadályozta mozgékony reagálását a friss jelenségekre. A megújulás első, bizonytalan lépését 1971-től külföldi kiállítók bevonása jelezte. Ám mindez jó ideig nem segített azon, hogy a neoavantgarde derékhada tisztes távolból figyelte a biennálé felőlük nézve kissé avítt bankettjét. Ezt a törést hidalta át 1981-ban majd 1983-ban a Pécsi Műhely és a Szentendrei Grafikai Stúdió önálló bemutatkozásának lehetősége. Swierkiewitz Róbert ofszetnyomatokra kapott nagydíja félreérthetetlenül jelezte az ilyen irányú igazodás szándékát. Ámde mire ez bekövetkezett a grafika végképp elvesztett korábbi vezető szerepét. „A politika után már a társadalom sem figyel oda a grafikára, így hát a grafika most önmagára figyel” – írta kissé rezignáltan Pataki Gábor 1989-ben.[9]

            A miskolci biennálé szerepzavarát csak fokozta a rendszerváltás után bekövetkező „biennálé-bumm”, hiszen ebben az évtizedben csak a grafika köréből mintegy tucatnyi hasonló seregszemlével kellett megküzdenie. Helyzetét csak nehezítették a fergeteges gyorsasággal elterjedő új sokszorosító képalkotási technikák térnyerése. A „kézműves grafika” pozícióját az ofszet és fotó után immár az elektrografika és c-printek is gyengíteni látszottak. E sorozatos válságjelenségekre csak a kétezres években születtek kielégítő válaszok. A grafikai biennálék egymásra torlódását a három észak-magyarországi rendezvény, a Salgótarjáni Rajzbiennálé, az Egri Akvarellbiennálé és a Miskolci Országos Grafikai Biennálé összehangolása oldotta meg: így a miskolci rendezvény 2008-tól triennálé formában működik tovább. A különféle technikai kísérletek „esélyegyenlőségét” 2002-ben három különböző zsűri (klasszikus, elektrografikai, experimentális) munkája garantálta. A legfrissebb kortárs kísérletek térnyerését a Magyar Képzőművészeti Egyetem hallgatóinak tudatos bevonása biztosította, de a nyitást támogatta nemzetközi művészek bemutatása is. A megújulás utolsó pillérét a kurátori kiállítások bevezetése alkotta, elsőket a XX., jubileumi tárlaton 2000-ben Petrányi Zsolt és a grafikai installációkat bemutató Jerger Krisztina neve fémjelezte, legutóbb 2011-ben pedig Bódi Kinga rendezett „Mimetikus szerkezetek” címen kurátori kiállítást. Ez, a legutóbbi tárlat már egyértelmű kísérlet volt a korábbi, centralizált és eklektikus seregszemle „több szólamú” újra hangolására, így a már évtizedes hagyományokra visszatekintő, legutóbbi nagydíjas egyéni tárlata, valamint a történeti visszatekintés mellett kurátori kiállítás is helyet kapott.

 

            Marad a kérdés, hogy ez a fél évszázadot felölelő impozáns seregszemle, amelyen az évtizedek során több mint 1400 művész állított ki, milyen maradandó nyomot hagyott a múzeumi gyűjteményekben? A múzeum munkatársai, Madarász Györgyi és Hajdú Ildikó elmondása szerint a nagydíjasok munkái mellett számos grafikai munka került a Miskolci Galéria (illetve az azt immár több mint egy éve magában foglaló Hermann Ottó Múzeum) gyűjteményébe. Ezek a részint városi, részint megyei vásárlások, a Grafikai Műhelyben dolgozók felajánlásaként bekerült művek gazdagon reprezentálják a magyar sokszorosított grafika elmúlt fél évszázadát. E kollekció szerencsére több külföldi és hazai vándorkiállításon megfordult: Kolozsvártól Budapestig dokumentálva és méltatva a magyar sokszorosított grafikát. A biennéláknak azonban kimutatható egy szélesebb körű hatása is: a város kulturális „imázsát” ugyanis immár meghatározó a magyar grafika ápolása, kutatása, bemutatása. Az alkotóház mellett a Miskolci Galéria filiáléjaként működő Kondor Béla, Szalay Lajos és Feledy Gyula emlékkiállítások éppúgy ezt a profilt erősítik, mint „A magyar sokszorosított grafika száz éve” 1997-ben indult kiállítás-sorozata. Miskolcot tehát nem csak az alkalmankénti seregszemle, hanem az annak holdudvarában létrejött alkotói és kutatói műhelyek, valamint tárlatok együttesen tehetnék a „magyar grafika Mekkájává” – ha az ebben rejlő lehetőségeket a város vezetősége is felismerné, és valóban kulturális arculatának fő profiljaként mutatná fel a grafikát.

 

Salgótarján – Csak a rajz!

A Salgótarján Országos Rajzbiennálé azon kultúrpolitikai koncepció jegyében indult, hogy Észak-Magyarország legyen a magyar grafika otthona. Így csatlakozott Miskolc és az 1968 óta működő Egri Akvarell Biennálé mellé harmadikként 1982-ben a nógrádi város. Az eredeti koncepció szerint a Nemzeti Galéria három évenként összefoglaló tárlaton mutatta volna be a vidéki grafikai tárlatok legjobb műveit.[10] 1980-ban a Magyar Nemzeti Galéria adott helyet egy történeti visszatekintéssel gazdagított kortárs rajz-kiállításnak.[11] Salgótarján – Miskolchoz hasonlóan – rendelkezett művésztelepi múlttal. A hetvenes évek elején indult Nemzetközi Művésztelep az évtized végére már csak grafikával foglalkozott.[12] Az ekkor már nagy múltú miskolci rendezvénytől azzal különböztette meg magát a salgótarjáni, hogy kizárólag egyedi rajzokat kívánt bemutatni, azon belül is olyan műveket, amelyek „valamilyen nyomhagyó eszközzel készültek és uralkodó elemük a vonal.” Az évtizedek óta változatlan kiírást kezdettől fogva sokan bírálták, mondván: túl általános, kevéssé inspiratív.

Immár három évtized múltán visszatekintve úgy tűnik, hogy a salgótarjáni tárlatok időszakonként arra ösztönözték a művészettörténészeket és műkritikusokat hogy újra definiálják a rajz fogalmát, hivatását. Éppen ezért az egyedi rajz kortárs hivatásáról folyó diskurzus legfőbb (apropója és) terepe mindmáig Salgótarján. Az első kiállítások kapcsán a katalógusok bevezetőiben Keserü Katalin vagy Beke László gondolta újra az egyedi rajz aktuális alakzatait. Egy évtizeddel később, 1998-ban Wehner Tibor nem csak a klasszikus rajz terminológiáját vélte idejétmúltnak, hanem a műfaji biennálék létjogosultságát is kétségbe vonta. Válaszként erre 2002-ben egy alkotóművész, Szurcsik József költői hevületű írásában védte meg a folyvást elsiratott kézrajzot. Az időről-időre megjelenő szkeptikus hangok erősödésével egyenes arányban csökkent a támogató szervek lendülete. 2000-ben a tárlat finanszírozásának nagy részét már nem az önkormányzat, hanem a Magyar Grafikusművészek Szövetsége vállalta magára. A két évvel későbbi tárlat megnyitóján Dobrik István javasolta a három észak-magyarországi város „vetésforgóban” működő triennálé rendszerét. Miután a 2008-as, XIV. biennálé már nem került megrendezésre, 2010-től Salgótarján is áttért a triennálé rendszerre.

            Az Országos Rajzbiennálé időről-időre változó megítélése és financiális gondjai ellenére, az eltelt évtizedek során jelentős egyedi rajzkollekcióval gazdagította a város múzeumát. A seregszemlét évek óta szervező Kelemenné Peák Ildikó elmondása szerint az eddigi tizennégy biennáléról mintegy 200 mű került a múzeum gyűjteményébe. A vásárlások rendszerességét a rendszerváltás előtt a biennálé nagydíjának alapítója, a Nógrád Megyei Tanács (majd Önkormányzat) biztosította. Ez a hagyomány 2013-ban akkor szakadt meg, mikor a múzeum a Salgótarján megyei Jogú Város fenntartásába került. A legutóbbi, II. Országos Rajztriennálé anyagából három művet tudott megvásárolni a múzeum: egyet az NKA jóvoltából, egyet a múzeumi díjból, a harmadik mű pedig a művész adaományaként került a gyűjteménybe. Az elmúlt években arra is történtek próbálkozások, hogy a reprezentatív rajzgyűjtemény a tágabb nyilvánosság számára is ismert legyen. 1990-ben Szlovákiába volt látható egy válogatást, 2001-ben a húsz éves biennálé-jubileum adott alkalmat a visszatekintésre.

            Az impozáns művészeti gyűjtemény és a történeti érték önmagában azonban kevés az érdeklődés fenntartásához. Kérdéses, hogy elkötelezett gyűjtői, támogató mecénási körök híján hosszú távon életképes-e a salgótarjáni seregszemle? A város mindenesetre elkötelezett módon támogatja a tárlatot. nem nyűgnek, hanem kulturális arculata meghatározó elemének, presztízsnövelő beruházásnak tekinti azt. Ahogy az is kétségtelen, hogy a kortárs művészet aktuális  kérdésfeltevéseinek adaptálása vérfrissítést jelentene, és érvényes választ a kortárs szakmai kritikusi kételyekre. Annál is inkább időszerű lenne ez a válasz, mert a rajz régi-új médiumának helyzetét a kortárs művészetet is újragondolja.[13]

 

Győr – Radikális sokszínűség

Az 1991-ben indult Győri Nemzetközi Grafikai Biennálé a rendszerváltás „gyermeke” volt: nyitott, szabad és nemzetközi. Miskolc vagy Salgótarján példájával szemben nem kultúrpolitikai akarat, hanem a város önkéntes vállalása hívta életre. Míg társai a műfajok vagy technikák megkötésével igyekeztek saját arculatukat megteremteni, a győri felvonulás kiírása sem műfaji, sem stiláris kötöttségeket nem tartalmazott, egyedül a grafikai mű minőségét tartották irányadónak. Lépésük hatásos válasz volt a grafikai seregszemlék évek óta gyűrűző válságára, a belterjesség és konzervativizmus visszatérő vádjára. N. Mészáros Júlia, a biennálé fő szervezőjének első kiállításhoz írott bevezetője amolyan kortárs grafikai kiáltványként összegezte törekvéseiket: „a szabad grafika legkülönfélébb területeit láthatjuk együtt, előre elvárt tanulságok nélkül, a művekkel kapcsolatos különösebb tematikus, didaktikus, időbeli vagy méretbeli meghatározottság nélkül.”[14] E liberális szemléletnek köszönhetően Győrben kezdettől fogva helyet találtak a másutt idegenkedve kezelt elektrografikák, lézernyomatok, polaroid grafikák, (video)installációk, interdiszciplináris törekvések. Mindez tudatosan szemben állt a grafika tradicionálisan kézműves szemléletével, a manuális megmunkáltság helyett a szellemi koncepciót helyezve előtérbe. A kísérleti művek parttalan áradásának a meghívásos rendszer volt hivatva gátat vetni, ahogy a grafika aktuális definícióját, technikai-műfaji kereteinek körvonalazását is a felkért kurátorokra bízták a szervezők. 1999-től a tárlat „Masters of Graphic Arts” néven, immár tíz kurátor (köztük mindössze egy hazai) önelvű válogatásaként jött létre. Grandiózus méreteit jelezte, hogy ez alkalommal már öt színhelyen 55 országból 220 művész munkája volt látható. A kiállításokhoz kapcsolódó katalógus pedig újszerű módon teret engedett a kurátori koncepciók szöveges kifejtésének, amelyek amellett, hogy részletesen bemutatták az egyes műcsoportokat, a kortárs grafika elméleti kérdéseit is érintették. A győri biennálé rövid időn belül nemzetközi hírnévre tett szert és joggal pályázott arra, hogy Krakkó, Lugano, Ljubljana és Pilsen mellett a régió progresszív grafikai törekvéseinek otthonává váljon.

Hogy mégsem vált azzá, szomorú és jellegzetesen magyar történet. A sosem látott nemzetközi gárdát felvonultató tíz győri biennálé messze nem kapta meg a megérdemelt szakmai figyelmet és támogatást. Az impozáns nemzetközi panoráma ellenére a tárlatot a város közönsége nem érezte sajátjának, ahogy a grafikai szakma sem. A hazai kiállítók elenyésző száma visszatetszést keltett, ahogy a technikai sokszínűséget is jobbára értetlenség fogadta. Az eluralkodó közönyben a szakmai sajtónak is része volt, amely távolról sem foglalkozott az őket megillető mélységben a bemutatókkal. Mindemellett az elmúlt két évtized alatt a múzeumi gyűjteménybe bekerült reprezentatív nemzetközi grafikai anyag mennyisége, összetétele sem világos.

„Ellenszélben és szélcsendben” hajózni sokáig nem lehet (és nem érdemes) – vélte a biennálé korábbi fő szervezője, N. Mészáros Júlia. Így 2011-ben új gárdával (Grászli Bernadett vezetésével), új programmal és új címmel kezdte újra működését a győri seregszemle. A Nemzetközi Rajz és Képgrafikai Biennálé elődjénél sokkal visszafogottabbnak bizonyult. A külföldi kiállítók javarészt a szomszédos országokból érkeztek, a hazaiak között pedig nagy arányban szerepeltek a Magyar Képzőművészeti Egyetem képgrafika szakos hallgatói vagy frissen végzett művészei. A fiatalok határozott színre lépése a vérfrissítés egyik lehetséges és hatékony módja, éppen ezért üdvözlendő. Ám aligha lehet nem észrevenni, hogy a győri biennálék merész kezdeményező ereje megtört, ahogy karakteres program híján helyük sem világos a többi (még működő) grafikai biennálé mellett.

 

Menekülési útvonalak: pozitív jövőkép

A különféle grafikai biennálék kapcsán legalább annyi méltatást mint gyászbeszédet olvashat a kései érdeklődő. A létjogosultságot, hivatást firtató folyamatos kétely nem haszontalan, minthogy a kérdésfeltevések rendre az adott műfaji ág létkérdéseit érintik. Úgy tűnik nálunk már az vált bevetté, hogy e felvonulások nem a karneváli ünnep, hanem az önmarcangoló kétely alkalmai, lehetőség a mérlegelésre, a honnan hová gyötrő kérdéseinek megválaszolására. Pedig a grafika „születésnapjai” ezek az alkalmak, önmagát ünneplő vendégsereggel, a visszatekintés melankóliájával, számvetéssel és bizakodással. Minden egyes biennálé lehetőség arra, hogy újra gondoljuk a rajz, a sokszorosított grafika, színesnyomat vagy akvarell helyét korunk művészetében. Ütköztessünk világnézetet, csiszoljunk terminológiát, tisztázzunk pozíciókat, tapintsunk ki trendeket, rajzoljunk generációs profilképeket. És minden egyes biennálé alkalom egyúttal az elődök előtt való tiszteletadásra, a történeti visszatekintésre. Akárhogy is ítélik meg maguk a szereplők – töretlen lelkesedéssel, fásultan vagy fanyalogva – egy valami bizonyos: a modern magyar grafika történetét nem lehet megírni a biennálék nélkül. Történeti értékük elvitathatatlan, az olykor vaskos katalógusok illusztrációi, a tárlatokhoz kapcsolódó szöveges kommentárokkal együtt kulcsfontosságú dokumentumai és forrásai a magyar grafika megírásra váró történetének. Történeti nézőpontból a megnyitó személye, beszéde, a katalógus előszava éppúgy értékes és beszédes kordokumentum mint a tárlat helyszíne vagy a díjazottak névsora.

            Mindemellett az sem kétséges, hogy a biennálék értelme fölötti kesergések részint jogosak. Korunk képáradatában egy kis grafikai hullámlökés meg se kottyan. A sokszínűség immár nem erény, inkább elbizonytalanító és fárasztó körülmény. A vizuális benyomásoktól bombázott néző hálás egy világos mondatért, amely eligazítja őt a parttalanul áradó képek dzsungelében. Efféle „képi állítások” megfogalmazására a kurátorok képesek. Ha tételük jól eltalált, akkor olyan újszerű perspektívából, olyan eddig nem látott metszetét tárhatják fel egy művészeti ágnak, amely új fénytörésbe helyezi az eddigieket. A bevett, demokratikus szalon-jellegű kiállítások mellett nagy szükség lenne jó kurátori kísérő tárlatokra. Jó kérdésfeltevéssel, probléma érzékeny megközelítéssel a biennálét ismét vonzóvá tehetnék a szándékosan távol maradó, invenciózus fiatalok, progresszív kortárs művészek számára. A jó kurátori tárlatok egyúttal arra is alkalmasak, hogy a jelenkor grafikáját bekössék a kortárs művészet aktuális diskurzusaiba. Hatásuk szélesebb körben talán azzal is járna, hogy a kortárs tárlatokon is tudatosabb és hangsúlyosabb módon szerepeltetnék a grafikát. Mindez a grafikát is saját pozíciójának újra gondolására késztetné, hiszen aligha vitatható, hogy a kortárs művész nem technikában, hanem tárgyteremtésben gondolkodik. A kortársi beszédnek éppúgy részei lehetnek a klasszikus grafikai technikák mint a graffiti. A grafika nem veszít semmit, ha beengedi köreibe a plakát vagy a „street art” nyelvén megszólalókat. Ahogy hosszabb távon a könyvillusztráció fokozatos kiszorítása sem tett jót, se a biennálék kínálatának, se a magyar könyvillusztrációnak.

            A grafika kortárs vérkeringésbe való becsatlakozását nagyban megnehezíti az a körülmény, hogy a műfaj a fővárosban nincs jelen. Egyetlen fővárosi kiállító hely sem vállalja fel programszerűen a kortárs grafika bemutatását (ahogy tette ezt egykor a szép emlékű Dürer Terem.) És tudjuk jól: ami nincs Budapesten – az nincs is. Ami egykor üdvös decentralizáció volt, az mára száműzetés lett, amit egykor vidéki vérfrissítésnek szántak, az mára a provincializmus bélyegét sütötte az efféle megmozdulásokra. Bármilyen kvalitásos, előremutató is a biennálék anyaga, ha kevesek belügye marad. A fővárosi műértőket, gyűjtőket vidékre csalogatni nem lehetetlen ugyan, de ahhoz vagy turisztikai produkciókban gazdag fergetegesen jó marketing, vagy olyan markáns kiállítási program szükséges mint Debrecen vagy Dunaújváros kínálata. Létkérdés lenne tehát a nagyobb vidéki biennálék válogatott anyagának időszakos fővárosi bemutatását biztosítani. A Békéscsabai Tervezőgrafikai Biennálé már sikeres kísérletet tett erre. Sőt ennél eggyel tovább lépve: sokat lendítene a műfaj kortárs helyzetén, ha az irányadó nagy grafikai biennálék közül egynek a főváros adna helyet. Mindez önmagában lényegesen nagyobb látogatottságot, publicitást, szakmai, kritikusi és gyűjtői figyelmet biztosítana.

            Bármely vizuális kifejezésmód számára létkérdés a láthatóság, a nyilvánosság által biztosított jelenlét. Vonatkozik ez a múzeumi raktárak polcain őrzött kortárs grafikákra is. Az évtizedek alatt felhalmozott gyűjteményi anyag nem csak felelősség és munka, hanem esély is. Esély a jelenlétre, az önigazolásra, a meggyőzésre. A biennálék kapcsán összegyűlt munkák ma „okafogyottan” várnak felfedezőjükre. Nyilvános adatbázisok és katalógusok híján nem könnyű rájuk lelni. Pedig olyan reprezentatív műegyüttesek ezek, amelyek országos vándorkiállítások révén folyamatos (és nem túl jelentős anyagi ráfordítást igénylő) jelenlétet biztosíthatnának a magyar grafikának. Olyan kollekciók, amelyek történeti jelentőségüknél fogva reprezentálják az elmúlt ötven esztendő magyar művészetét.

Márpedig minden tárlat egy lépés afelé hogy a mindenkori közönség számára világossá váljon: a grafika a magyar művészet egyik legszebb fejezete.



[1] H. Szilasi Ágota: Képpé formálódó poézis – és más egyebek. Az akvarellről az ezredvégen az egri Akvarell Biennálék tükrében. Agria, XXXV. Az Egri Dobó István Vármúzeum Évkönyve, Eger, 1996, 395-475.; Szintén történeti összefoglalást is ad a XVII. egri biennálé  katalógusa 2000-ben.

[2] A miskolci biennálék történetének nélkülözhetetlen bibliográfiái: Környei Lászlóné: Országos Grafikai Biennálé Miskolc, 1961-1989. Miskolc, 1989; Zahuczky László: A Miskolci Grafikai Biennálék a sajtó tükrében, 1961-2008. In: GrafitriXXV. Miskolci Grafikai Triennálé 2011. Szerk.: Bán András. Miskolc, 2011, 81-91.; Művészettörténeti összegzés:Hajdú Ildikó: A Miskolci Grafikai Biennálék fél évszázada, 1961-2011. Zempléni Múzsa, 2011/2, 48-56; A címben szereplő hasonlat Gyarmati Bélától ered: Zahuczky i. m. 81.

[3] Ezt hangsúlyozta D. Fehér Zsuzsa az első, majd Aradi Nóra a III. Biennálé bevezetőjében.

[4] 1955-től itt rendezték meg a Miskolci Országos Képzőművészeti kiállítást, az első országos vidéki tárlatot. Elindításában és későbbi működésében nagy szerepet vállaltak a helyi grafikusok, mindenekelőtt Feledy Gyula, valamint Csabai Kálmán, Vati József és Seres János.

[5] „Különös ellentmondásként az önálló képgrafika nálunk az alkalmazott műfajból, a könyvillusztrációból sarjadt ki.” – mutatott rá később Krunák Emese erre az összefüggésre. Krunák Emese. Egy műfaj önismerete. A XI. Magyar Országos Grafikai Biennáléról. Művészet, 1982/2, 38-41.

[6] Lóska Lajos: Egy jólfésült biennálé. [A X. Országos Grafikai Biennáléról.] Művészet, 1980/4, 10-13.

[7] Pataki Gábor: [Bevezető] In. XV. Országos Grafikai Biennálé. Miskolc, 1989, o. n.

[8] Krunák Emese: [Bevezető] In: XI. Országos Grafikai Biennálé. Miskolc, 1981, o. n.

[9] Pataki Gábor 1989 i. m. o. n.

[10] Bán András: Az I. Salgótarjáni Országos Rajzbiennálé. Művészet, 1982/10., 61.

[11] Rajzkiállítás. Bev.: Supka Magdolna. Magyar Nemzeti Galéria, Budapest, 1980.

[12] K. Peák Ildikó: Az I. Országos Rajztriennálé elé. In: I. Országos Rajztriennálé. Nógrádi Történeti Múzeum, Salgótarján, 2010, 5-7.; Lásd még: Nagy T. Katalin: Új időszámítás kezdődik Salgótarjánban. Az I. Országos Rajztriennálé. Uo. 8-15.

[13] Rajz? Drawing? Bev.: Bódi Kinga. Budapest Galéria, 2010.; Vagy legújabban: Szabadkéz. Rajz a modern magyar művészetben tegnap is ma. MODEM, Debrecen, 2014.

[14] N. Mészáros Júlia: Előszó. In: I. Nemzetközi Grafikai Biennálé. Győr, 1991, o. n.;