Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Födő Gábor grafikái

2016.06.15

Profán kis szentek az abroszon. Födő Gábor, az év grafikája. Új Művészet, 2016. június, 25-27.

 

Profán kis szentek az abroszon

 

Tudja-e, hogy idén ki volt az év kiegészítőtervezője vagy mi volt az év természetfotója? És azt, kié idén „Az év grafikája”? Komolytalan ítélkezés vagy remek közösségi játék azt állítani valakiről, hogy idén ő volt a legjobb egy művészeti ágban? A művészet nem magasugrás, eredményei nem számszerűsíthetőek sem másodpercekben, sem gólokban. Marad hát a nagytekintélyű zsűri fellebbezhetetlen döntése vagy más esetben: a közönség tetszése, a maga szubjektív, elfogult és manipulálható véleményével. Vox populi, vox Dei. Ha megkérdezik, a publikum boldogan hallatja hangját, mert egyszerre úgy érezheti, a művészet nem tőle függetlenül, hanem vele együtt élő dolog. Műkörmösöktől a jegyellenőrökig versenybe száll mindenki, miért éppen a képzőművészet maradna ki ebből? A nagyközönség bevonásával folyó, látványos show elemekkel gazdagított szavazás reflektorfénybe állítja egy szakma képviselőit, egy kiemelt alkotó bemutatása kivételes kommunikációs felület az általa képviselt egész művészeti ágnak. Bármilyen csúszós és nyálkás is az a porond, mostanra ott vannak a showbiznisz színpadán a zenészek és a táncosok, kis virtuózok és csillagok. A képzőművészet klasszikus ágai azonban láthatatlanok a látványosságok tengerében, a képalkotók nincsenek képernyőn. 

            Az év grafikája díjat 1996 óta „A Magyar Grafikáért Alapítvány” szakmai zsűrije ítéli meg egy alkotásnak vagy képsorozatnak.[1] Hatékonyabb kommunikáció esetén mindez kiváló alkalom lenne arra, hogy a grafika művészeti ága, helyzete, iránya közbeszéd tárgya legyen. Az esemény azonban húsz éve belügy, ahogy jobbára a grafika körüli történések is azok. Így marad a szűk körű szakmai beszéd, hisz egy efféle díj akkor tölti be szerepét, ha elemzésre, vitára ösztökél.

Födő Gábor díjazott művei viaszosvászonra nyomott linómetszetek, etetőszékben ülő, kiskocsit húzó, elmélyülten játszó gyerekek. Bennük (és általuk) a zsűri nyilvánvalóan az alkotó invenciózus működését, a grafika hagyományos formáitól elszakadó, új képhordozókat kutató törekvéseit méltányolta. Beszédes, iránymutató döntés ez, reflexió a grafika kortárs megújulásának igényére. Az egyik lehetséges kitörési pont kétségtelenül a nyomtatott kép síkszerű, technikai kötöttségeinek fellazítása, inventív anyaghasználata és a méretek növelése. Födő Gábor pályája kezdete óta, következetesen ebbe az irányba munkálkodik.

Mielőtt 2000-ben felvételt nyert a Magyar Képzőművészeti Egyetemre, Baksai József és Szurcsik József mellett már kellő szakmai alapokat kapott a Novus Művészeti Szakiskolában. Így Födő az egyetemen a művészellátó helyett már inkább a barkácsboltba járt alapanyagokat keresve, lévén a klasszikus technikáknál már jobban érdekelték azok megújításának lehetőségei. E kutakodásaiban ösztönzést jelentett számára a Makói Művésztelep, ahol a 2000-es évek elején Roskó Gábor és Madácsy István vezetésével dolgozhatott.

Az egyetemi évek alatt egyszerű, ám hagyományos képsokszorosító technikákkal dolgozott, de linómetszeteit vagy szitanyomatait rendhagyó hordozó felületekre vitte fel: műanyag szatyrokra, zsákra, csiszolópapírra, tükörfóliára. Hordozói olyan felületek, amelyek éppúgy részei mindennapjainknak, mint az ábrázolt jelenetek. Képtémái hétköznapiak, szereplői mindannyiunk számára ismerősek, kifejezésmódjuk pedig a végletekig redukált. A térbeli, környezeti elemek teljes elhagyása ellenére, az alap semleges síkján kirajzolódó alakok alapszínekkel nyomott sziluettjei kis magyar valóságunk ismerős alakjai: bácsi húzós kocsival, asszony piros otthonkában, diplomatatáskás hivatalnok vagy mobiltelefonáló nénike. Velünk azonos térben és időben mozognak ők, ahogy a képek címeiként szolgáló elejtett mondattöredékeik is a sajátjaink (Látod anyukám, erről beszéltem). Bár alakjuk olykor csak jelzésszerű, fragmentális, karakterük (koruk, nemük, társadalmi állásuk) jól azonosítható. A popos hangvétel Hecker Pétertől Radák Eszterig a kétezres évek elejének új trendje volt, amely üdítő merészséggel rázta le magáról a kortárs művészet elitista hangnemét, és mert váltani egy vagányul mai képi szlengre. A közérthető és szerethető kortárs művészet programját Födő Gábor is magáénak vallja, szereplői felett nem ironizál és nem ítélkezik, hiszen ő maga is része annak a közegnek, amiből képeit építi.

Aquafittness címen 2005-ben bemutatott diplomamunkája mindezen törekvések összegzése volt. A zuhanyfüggönyökre készült szitanyomatokon strandolók jelennek meg, sörpocakos urak, elefántcombú nők, akik tornájuk révén nagy igyekezettel próbálnak igazodni az eszményinek tartott testideálhoz. Az elvont térben imbolyogva egyszerre nyilvánvalóvá válik elveszettségük, esendőségük, mulandóságuk, ám a libegő, áttetsző függönyök szűrőjén át heroikussá is tisztulnak, amolyan profán emlékművekké (kis emberek nagyban). Antiakadémikus aktok, cselekmény nélkül zsánerek. Méhes László 1970-től festett, Langyosvíz című fotórealista ciklusa még nem nélkülözött némi társadalomkritikus, ironikus hangvételt. Födő Gábortól távol áll az irónia, ő a megfigyelő empátiájával fordul modelljei felé, gyarlóságaik tudatában becsüli eredendő bölcsességüket.

Experimentális iránya ellenére Födő nem számolt le véglegesen a sokszorosított grafikával. Éppen ellenkezőleg: a nyomtatott kép tradicionális formáinak átmentésén, korszerű és hiteles formáin munkálkodik. Szinte valamennyi művében megtartja a képsokszorosítás hagyományos formáit: linóleumot metsz, szitanyomatot készít, kézimunkával megmunkált dúcban és nyomatban gondolkodik, akár a házi buhera, barkácsolás esetlegességeit is vállalva. (Amivel egyúttal azt is bizonyítja, hogy a kortárs képgrafika nem professzionális technikai háttér függvénye.) A nyomtatott kép részben a rajz eltávolítását, elvonatkoztatását szolgálja, más tekintetben viszont (még egyedi nyomat esetében is) potenciálisan magában hordozza a megtöbbszörözés lehetőségét. Márpedig Födő számára a kortárs kép hozzáférhetősége elsődleges esztétikai szempont, ezért merészkedik olyan, a designerek által minden fenntartás nélkül használt képhordozók területére, mint a táskadíszítés. A tervezőgrafika vizuális hatásaival dolgozó képalkotását azonban sose szolgáltatja ki a tetszetős felszínnek, az mindvégig megtartja gondolati egységét.

Tantermi jeleneteket ábrázoló sorozatán megfordítja a nyomat dúccal szembeni szokásos primátusát, s a pad felszínébe karcolt jeleneteket állítja középpontba. A dúc ebben az esetben maga az iskolai asztallap, önmagában is jelentés teli tárgy. A rajz modora pedig igazodik képi tárgyához, az iskolai élet ellesett pillanatihoz; finoman cizellált vonalrajza megidézi az végtelenített órák unalmát némiképp enyhítő firkák örömét.

A 2014-es Miskolci Grafikai Triennálé nagydíja azt reprezentálta, hogy Födő a sokszorosított grafika hagyományos kereteit magától értetődő vagánysággal újragondoló munkái kitörési pontot jelentenek a saját tradíciójába beszorított művészeti ágnak. Sorozata (és annak díjazása) frappáns válasz volt a sokszorosított grafika műfaji, fogalmi határairól folytatott parttalan vitára. A Body címen kiállított sorozat nem volt sem hagyományos értelemben vett rajz, sem nyomat. A megjelenített babaruhák képeit Födő fehér plexi lapokba karcolta bele, így azok rajza csak a falra vetődő árnyékukban kapott formát. A testetlenné absztrahált rajz eljárása éppúgy utalt Platon barlanghasonlatára mint művészet születésének pliniusi legendájára. Másrészt viszont valami nagyon is valóságos, nagyon is általános élménynek adott szakrálisan emelkedett formát, hiszen rajzai a gyermekség rekvizitumait állította középpontba. A „Body” kettős értelmére reflektálva: a test változik, ami megmarad, az annak lenyomatát hordozó ruhadarab. A rugdalózók elvonatkoztatása magában foglalja a gyermeklét illanó mulandóságát, s annak ellenében ereklyeként őrzött emlékek kivételes státuszát.

Hasonlóképp a gyermeklét a tárgya „Az év grafikája” díjjal jutalmazott sorozatának. Az öt kép egységesen arany színű viaszos vászon terítőre nyomtatott. Hordozójuk ezúttal is szimbolikus, hiszen az abrosz eredeti funkciójában a családi élet egység kifejező közös étkezéshez kapcsolódik. Nyers fa kerete a családi ház padlásáról származik, tehát maga is generációkat kiszolgáló matéria. Az alap arany színe teremti meg azt a konkrét helytől és időtől elvonatkoztatott szakrális aurát, amelyben apró hősei mozognak. Az etetőszékben nyújtózkodó, kis kádban ücsörgő vagy a vécézés kihívásával küszködő kisgyermekek mindennapi tevékenységei általa kapnak kivételes jelentőséget. Ha végzetesen világias nyugati világunkban maradt még valami szemernyi esélye a szentségnek, a gyermekség csodája joggal nevezhető annak.

Van hát díj, nagy múltú, jól csengő nevű. Vannak a mai magyar grafikát méltán reprezentáló művek is, világos, korszerű és vonzó formában megjelenők. Már csak az ösvényt kell kitaposni, amin utat találnak a közönséghez.

 

Révész Emese

 

[1] Az eddigi díjazottak: Barczi Pál, Kótai Tamás, Gallusz Gyönrgyi, Zsankó Tamás, Madácsy istván, Stefanovics Péter, Sebők Éva, Somorjai Kiss Tibor, Szurcsik József, Szíj Kamilla, Rácmolnár Sándor, Koralevics Rita, Sóváradi Valéria, Germán Fatime, Vincze Ottó, Horváth Kinga, Nagy Csaba, Molnár László József, Koós Gábor