Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Födő Gábor dobozképei

2017.05.07

Révész Emese

 

A TULAJDONSÁGOK NÉLKÜLI EMBER VÁGYAI

 

A tulajdonságok nélküli ember vágyai. [Födő Gábor művei] In: Miskolci Grafikai Triennálé 2017. Szerk.: Madarász Györgyi. Miskolc, 2017, 94-99.

A vágyteljesítő művész

Vágy, álom, fantázia – egyaránt képzet, s valamennyi egy tőről, a képzeletből fakad. Milyen jellemző is az emberi természetre, hogy vágyait ösztönösen képekben fogalmazza meg. Van vágykép, de nincs vágyszó. Ahogy álmaink is elsődlegesen képekben, és nem szavakban öltenek formát. Ezért is olyan nehéz mindkettőt leírni, vágyainkat éppúgy, mint álmainkat. A vágyat a pszichológia tudománya az emberi viselkedés alapvető motivációs tényezőjeként tartja számon, amely az ösztönélet egyik (leginkább expanzív jellegű) érzelmeként nagy szerepet játszik a személyiség fejlődésében. A vágy eloldja a vágyakozót a jelen realitásából, felfüggeszti az itt és most gravitációs törvényeit, hogy képtelen messzeségekbe repítsen. Áthatja egy csipetnyi szomorúság, a jelennel való elégedetlenség melankóliája, a kielégületlenség üressége. Ez az a hiány-hely, ahol alakot ölt a vágy fantázia képe. Ez a kép végső soron mindig jövőbe tekintő, reményteli és ennél fogva nagyon is aktív, ahogy cselekvő ösztön a vágy is, amelyet a megszerzés, birtoklás, beteljesülés akarása szenvedélyes, alkotó energiákkal telít. Teremtő és gyógyító erő, mely éppúgy használható jelenünk átformálására, mint elviselésére.

„A fantáziálás hatóereje a kielégítetlen vágy, és minden egyes ábránd vágyteljesülés, a ki nem elégítő valóság korrekciója” – fogalmazta meg Sigmund Freud művészetelmélete.[1] A pszichoanalízis magyarázata szerint a művészet eredendő hivatása a gyönyörkeltés és vágyteljesítés. Formáját a fantáziából nyeri, abból a képzeletből, amely Lotz Károly és Than Mór Nemzeti Múzeumot díszítő falkép sorozatának abszolút centruma, minden emberi cselekvés origója.[2] Az álom töredékes és folyamatában szétfoszló, a vágykép ellenben teljes és befejezett. Vonzerejét éppen befejezettségéből és hibátlanságából meríti. A vágy képzeletbeli színpadán minden a legjobb forgatókönyv szerint zajlik, nincs baki, nincs résnyi kétely, mert a vágykép örök fényessége ragyog be minden mozzanatot. A művész ebben a szerepben az a vágyteljesítő, omnipotens személy, aki végső, anyagi formát ad ábrándképeink illanó képzeteinek. Bakos Gábor, Lakner Antal és Weber Imre az ezredfordulón megvalósított Vágy-plakát projekt során több mint egy tucat kompozíciót készítettek az általuk meginterjúvolt személyek vágyai nyomán.[3] A személyes ábrándoknak óriásplakátok alakjában adtak formát, felfedve a tömegkultúra és intim szféra egymásra mohón áhítozó természetét. A Miskolci Galéria egyéni kiállításán ezúttal Födő Gábor állítja művei középpontjába a vágyképeket. Ámde amíg a Vágy-plakátok a populáris formán is átütő individualitásukkal tüntettek, Födő objektjei a közhely diadalát hirdetik, felfedve vágyaink eredendően sematikus, mechanizált természetét.

 

A vágy mint kép

Minden világító dobozban egy-egy édeni tájkép tárul fel. Ismerős, mégis soha el nem érhető vágyott helyek képei. Instant idillek ezek, sorozat gyártott eszményi tájak, kollektív tudatunk vágytájai: pipacsos mező, magas helyekből zubogó vízesés, barátságos erdei lak, pompás kastélykert vagy tengeri táj. cValamennyi jól beilleszthető az európai tájfestészet képi hagyományaiba, az eszményi, fenséges, pasztorális vagy pittoreszk táj sémáiba. A megélt természeti élményhez kevés közük van, lévén ezek a natura tájképpé konstruált párlatai, hibátlanná csiszolt színpadképek. Ha igaz az a kiindulópont, hogy a fénykép bizonyíték, akkor e tájak létezése aligha kérdőjelezhető meg. Hacsak előképük nem evilági valóság, amit a mentális képtengerben exponálhatott valami rejtélyes masina. Fényképszerű jelenlétük mindenesetre megnyugtató bizonysága annak, hogy vágyaink helyei (ha elérhetetlen messzeségben is), de léteznek.

            Miféle helyek ezek? Leginkább magányosak és háborítatlanok, az egyedüllét zavartalan luxusát ígérik, az eseménytelen időtlenség békés Árkádiáját. A retusálás módszeresen kisatírozta belőlük a változás minden apró tényezőjét, így oldva fel realitás és absztrakció, valóság és képzelet határait. A kortárs tájfotózás számára nem ismeretlen ez az attitűd, a konkrét látványból eszményi, időtlen tájak formálása.[4]

            A tradicionális képi kerettémák alkalmazása persze veszélyes terep, mert ami Friedrich korában korszerű volt, az a tömeges használat során mára giccsé kopott. Mesterkélt modorossága, hibátlan idillje viszolygásra készíteti a jelen szkepticizmusát. Felmentést csak akkor kapnak az idillek, ha az alkotó tudatos gesztusa révén campként értelmezhetőek. Födő Gábor a giccsből a campbe transzponálja talált képeit. Susan Sonntag klasszikus esszéjének megfogalmazása szerint a camp öntudatos, magát felvállaló giccs, amely tüntetően teátrális, hatásvadász és modoros.[5] Éppen az átemelés gesztusa révén kétértelmű, ironikus, sőt olyan hazugság, amely leleplezi az igazságot.

            Márpedig az igazság az, hogy ezek a helyek nem léteznek. Addig bizonygatja a fénykép létezésüket, addig korrigálja őket tökéletesre, mígnem valóságosból lelki tájakká absztrahálja a látképeket. A 3D technikával kombinált lentikuláris, azaz váltókép része ennek a szemfényvesztésnek. A sztereokép térhatással fokozza a látvány valóságát, a váltókép pedig egy felületen párhuzamosan két vágyképet tár elénk. Eljárását előszeretettel használja a kortárs művészet, mert kiemeli a művészet illúzióteremtő képességét, miközben rokon napjaink hatásvadász vizualitásával.[6]

A lentikuláris kép, azaz illúzió extravagáns meghatványozása a választás szabadságát kínálja. Csakhogy a látvány sosem tárul fel a maga teljességében, rontott kép; az előző kép kissé mindig átlóg a következőbe, ami a kielégületlen nézőt folytonos váltásra készteti. Káprázata azt sugallja, hogy a néző kezébe adja a kulcsot, maga mozgathatja a képeket, fokozva az elérhető gyönyört. A játék izgalma és a látvány bódító szépsége pedig egy időre feledteti, hogy az egész nem egyéb, mint csalfa tünemény.

 

A vágy helye

A doboz az idézőjel, ami a talált giccsképet átemeli a camp sajátos értelmezésű zónájába. Sok értelmű mikrokozmosz a doboz: elszigetel és bebörtönöz, máskor éppen ellenkezőleg védelmet nyújtó menedék. Akárhogy is nézzük: határzóna kint és bent, nagyvilág és kisvilág között. Mint leválasztott térrész: metaforikus hely, sajátos idő-, térszabályok szerint működő másvilág. Mint Alberti „finestra aperta”-ja, világra nyitott ablak-képe maga is átjáró, egy párhuzamos másik világra. A művészi doboztér tehát a világteremtő alkotó gesztusának leképezése, művészet-imitáció. Éppen ezért a kortárs művészet igencsak kedveli, mint olyan kifejezési formát, amelyet játékosság és teatralitás elegye teremt.[7] Lehet kincseket rejtő „Kunstkammer” vagy konzerváló időkapszula, a kint és bent határa mindig kiélezett. Idekint a néző, odabent a megfigyelt, idekint a leskelődő, odabent a titok. Legyen játékos kukucskáló doboz (Gluckenkasten) vagy izgató Peep show, a néző mindenképp beavatottá válik valami rejtelembe.

            Födő Gábor vágyainkat teszi közszemlére a varázsdobozok által. Leleplező bemutatás ez, hiszen aki intim képzelgésekre számított, az csak ócska tucatálmokat, talmi képi kliséket kap. Ragyogásuk távirányítóval szabályozható, parancsszóra nyílnak és csukódnak a vágyálmok. Uniformizált vevítővásznuknál sokkal egyedibbek az őket befoglaló dobozok. Talált tárgyak ezek is, amelyek egykor maguk is tömeggyártott késztermékek voltak. Idővel azonban a használat és kor egyéni jegyekkel ruházta fel őket, kopások, karcolások, sérülések, hiányok teszik egyedivé a régi fiókokat, rádió dobozokat, szerszámos ládákat. Földi pályafutásuk betetőzéseként befogadják (leleplezik és feltárják) a vágyálmok hamis illúziót. Szemben azok érzékeket megcsaló képek káprázatával az dobozok valósága kézzelfogható és evilági.

 

A vágyakozó

Ezek nem a mi vágyaink, nem a mi dobozaik. Födő Gábor az álmodozókat sem felejti ki. Sziluettjük ott ácsorog minden képben, mint kis fekete lyukak a fényességben. Alakjuk két dimenziós, szemben a képek térbeli illúziójával és mélyfekete, szemben a vágyképek színorgiájával. Ők a hiba a vágyak teljességében, a hiány az idill maradéktalan gyönyörében. Saját szerepeikbe belemerevedve integetnek, hajlonganak, magyaráznak vagy fotóznak. Idegenül téblábolnak saját vágyálmaikban.

Ismerős figurák ők, mindennapjaink esetlen alakjai, a nagyhangú szomszéd, a jókedvű hentes, az idősödő fodrásznő vagy a fitt tornatanár. Otthonosan mozognak Födő Gábor világában, hiszen kezdettől fogva ők népesítik be a művész képeit.[8] Az ő sziluettjük jelenik meg a bevásárló szatyrokon, iskolai padra vésve vagy zuhanyfüggönyre vasalva. Hétköznapjaink banális hősei ők, akik saját múlandóságuk és jelentéktelenségük tudatában botorkálnak át egymás életén. Tipizált karaktereik számára lakályos az uniformizált Árkádiák világa, értékeik előre gyártottak, életcéljaik távirányítottak. Jelenlétük súlytalan, gesztusaik felcserélhetőek, az integető ember egyformán teszi a dolgát a kastélyparkban és az erdei házikó előtt. Ám az erkölcsi ítélkező szerepe nagyon is távol áll az alkotótól. Födő szeretetteljes rokonszenvvel rajzolja meg figuráit. Magát sem helyezi föléjük, ahogy minket is bevonz a tipizált álmok világába. Hagyja, hogy a félhomályban rácsodálkozzunk a képi idillek szépségére, befeledkezzünk az általuk kínált gyönyörbe. Engedi, hogy játszótársai legyünk az ámulásban.

            Födő linómetszetként nyomtatott, sematikus vágyakozóinak valódi létformája a sokszorosított kép, amely az ismétlődés biztonságával párnázza ki a fantázia nyugtalanító lesikló pályáját. Födő Gábor nem a képi textúra látványos fodrozására használja a művészi grafika nagy múltú eszköztárát. Számára a képi sokszorosítás filozófiája érdekes, a multiplikáció, mint jelenünk meghatározó valóság élménye nyer fontosságot. Az általa létrehozott képi világok élettere a többszörözés, egyedi rajzra fordítva paradox módon elveszítik személyességüket. Szentségük és szépségük ugyanis éppen az ismétlődés megnyugtató ritmusából fakad.

            Födő Gábor a XXVI. Miskolci Grafikai Triennálé fődíjasaként olyan sorozattal nyerte el a zsűri elismerését, amely a gyermeki lét egyedi szépségét foglalta a karcolt plexi lapok rajzaiba, ezáltal anyagtalanítva el a gyerekkor relikviáit. Művein a karc, mint elemi nyomhagyás, a rajzi vonal, mint árnyék öltött testet. Kiindulópontja ezúttal ismét az individuum legszemélyesebb szentsége, ám a talált és sokszorosított tárgyak kollázsa által épp e vágyak uniformizált karakterével szembesíti a nézőt. Mindeközben maga a műalkotás menthetetlenül egyedivé lesz: a tömeggyártott összetevők a művész akarata révén egyedi konstellációba állnak össze. Így végül a sokszorosított kép az eredetiség aurájában tündökölhet.

 

 

 

[1] Sigmund Freud: A költő és a fantáziaműködés. In: Bókay Antal, Erős Ferenc, szerk.: Pszichoanalízis és irodalomtudomány. Filium Kiadó, Budapest, 1998, 61.

[2] A Magyar Nemzeti Múzeum 1874-ben befejezett falkép együttesén a lépcsőforduló mennyezetének (s voltaképp az egész ciklus) középpontjában Lotz Károly kompozíciója, a Fantáziát megszemélyesítő nőalak ül.

[3] Vágy képek 1999-2003. Ludwig Múzeum, Budapest, 2003; Tatai Erzsébet: Neokonceptuális művészet Magyarországon a kilencvenes években. Preasens, Budapest, 2005, 143-145.

[4] Lanscape in my Mind. Kunstforum, Wien, 2015.

[5] Susan Sontag: A „campről”. In: A pusztulás képei. Budapest, Európa, 1992, 277-299.

[6] A teljesség igénye nélkül néhány alkotó a lentikuláris képet használó művészek közül: Benczúr Emese, Hegedüs 2 László, Bátorfi Andrea, Várnai Gyula, Göbölyös Luca.

[7] Dobozterek, magán(y)gyűjtemények. Deák 17 Galéria, Budapest, 2016.

[8] Révész Emese: Profán kis szentek az abroszon. Födő Gábor, az év grafikája. Új Művészet, 2016. június, 25-27.