Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Faust-illusztrációk

2018.06.30

Faust-variációk. Műértő, 2018. június, 1, 6.

 

 

FAUST-VARIÁCIÓK

 

Liezen-Mayer Sándor olyan korszakban fordult a szépirodalmi illusztráció felé, amikor az kifejezetten magasra értékelt műfaj volt. Befolyásos müncheni és bécsi udvari körökben nevet szerzett portré és történeti festőként jól érzékelte, hogy a romantika ízlésváltása kedvez a szépirodalmi témák feldolgozásának. Első kiállított irodalmi inspirációra született műve 1869-ben a romantika egyik irodalmi idolja, Shakespeare Cymbeline című drámájának egy jelenetét dolgozta fel. Nem sokkal ezután kezdte el foglalkoztatni Goethe Faustja, amely először festményeit ihlette meg. Goethe drámája kivételes helyet foglalt el a német irodalmi-nemzeti identitásban, a német művészeti életbe integrálódni igyekvő magyar festő számára tehát garantált figyelmet ígért feldolgozása. Liezen-Mayer számítása bevált: 1876-ban elkészült 50 részes grafikai sorozata, amelyet a müncheni művészeti és iparművészeti kiállításon, két önálló teremben mutatott be, mind a közönség, mint a kritika részéről általános sikert és elismerést hozott számára. Nagyrészt a Faust-ciklusnak köszönhette, hogy 1880-ban meghívták a Stuttgarti Képzőművészeti Akadémia igazgatói székébe és a Müncheni Akadémia is tiszteletbeli tagjává, majd professzorává avatta.

            A magyar származású festőnek komoly mezőnyben kellett helyt állnia, hiszen a dráma 1808-as első megjelenése óta vagy tucatnyi jelentős, német és francia művész illusztrálta Goethe költeményét. Peter Cornelius és Moritz Retzsch korai illusztrációi klasszicizáló vonalrajzok és Dürer rajzstílusát követő „altdeusch” művek voltak. Liezen-Mayer ízlésétől azonban már éppoly távol álltak a neoreneszánsz, nazarénus interpretációk, mint Engelbert Seibert vagy Eugen Napoleon Neureuther biedermeier hangulatú, díszes ornamentális széldíszekkel szegélyezett jelenetei. A lélektani állapotokra és a tárgyi környezet aprólékos leírására érzékeny akadémikus realizmusával inkább Wilhelm Kaulbach és még inkább August von Kreling zsánerszerű illusztrációi mutattak rokonságot.

            A kiállított szépiarajzok sikerét igazolta, hogy még ugyanabban az évben kötetbe illesztve jelentette meg azokat a müncheni Theodor Stroefer kiadó. A könyv a századvég jellegzetes összművészeti alkotása, úgynevezett díszmű („Prachtausgabe”) volt, amelynek kötése, tipográfiája és gazdag illusztrációja a nagypolgári lakások csaknem olyan reprezentatív dísze volt, mint egy festmény vagy szobormű. A kiadás igényességét jelezte, hogy egy egész csapat művész dolgozott a képi díszítésen: a tónusos fametszeteket Rudolf Seitz, az acélmetszeteket további öt metsző készítette. Végső formájában a képek több szinten és több módon kapcsolódtak a dráma történetéhez: az egyes fejezeteket ornamentális keretbe foglalt, fél oldalas kompozíciók nyitották, ezen belül ¾ vagy egész oldalas, keretes fametszetek és 13, vastagabb papírra nyomtatott, hártyapapírral védett acélmetszetek tagolták a szöveget. Liezen-Mayer eredeti művei tehát többszörösen átdolgozva kaptak helyet a kötetben: egyedi szépiarajzait fametszetes és acélmetszetes átiratban, utóbbiakat Seitz ornamentális kereteivel kiegészítve láthatta az olvasó.

            Az ily módon létrejött összművészeti igényű és kollektív kivitelű műalkotás művészettörténeti értéke, művelődéstörténeti érdekessége aligha kétséges. Annál problematikusabb viszont annak kiállítási szituációban való megjelenítése. A komplex műalkotás végső formája maga a könyvtárgy, ami viszont nem hordozza a képi invenció legfőbb forrása, Liezen-Mayer Sándor keze nyomát. Emellett a maga zárt és lineáris egységében nem hozzáférhető és nem áttekinthető a kiállítás látogatói számára. A Magyar Nemzeti Galéria tárlatán sem tekinthető meg másképp, mint vitrinbe zárva, egyetlen jellemző oldalképnél kinyitva. Ami a kép-együttesből műtárgyként prezentálható lenne, az Liezen-Mayer eredeti szépiarajzainak sorozata. Csakhogy e rajzokból ma egyetlen darabot sem ismerünk, annak ellenére, hogy a művész maga többször kiállította azokat. Ami viszont egyedi műként rendelkezésre áll, s kiállítási helyzetbe hozható, az Liezen-Mayer tusvázlatainak és a témára készített festményeinek sora. A tárlat kurátora, Hessky Orsolya – a szükségből erényt kovácsolva – ez utóbbi műveket állította kiállításának középpontjába. Nézőpontjának feszültsége abból adódik, hogy ebben a megközelítésben maguk a kötetben megjelent illusztrációk csak egyik, átmeneti stádiumát képviselik Liezen-Mayer Faust-ciklusának, annak legbelső centrumában az első képi ötletek rögzítő tusvázlatok állnak, tágabb holdudvarában pedig ott keringenek a témára ezt megelőzően vagy ezt követően készült festményei. A vázlatok közül mintegy százat és a kapcsolódó festmények közül is néhányat a Magyar Nemzeti Galéria gyűjteménye őriz, ami elegendő apropó bemutatásukra.

            A kurátor kiváló válogatásának köszönhetően a figyelmes néző előtt felvillan a vázlatok, szövegek és kész művek közötti belső feszültsége, egymást átható dinamikájuk, amivel az alkotó értelmez, hangsúlyokat teremt majd sajátos képi eszköztárának megfelelő formát ad a kiemelt jeleneteknek. A technika és méret változásának függvényében eltérő látásmódot alkalmaz az impulzív, drámai fényárnyékokkal operáló lavírozott tusrajzokon, mint az aprólékosan tárgyszerű, szentimentális acélmetszeteken vagy a színpompásan anyagszerű olajfestményeken. A kurátori koncepció emellett arra is felhívja a figyelmet, hogy Liezen-Mayer interpretációjának középpontjában nem a tudós Faust vívódása, hanem Margit tragédiája áll. Goethe drámájának képi értelmezése e két súlypont, a filozófiai és szerelmi dráma között mozgott (Gelehrtentragödie/ Gretchentragödie). Amíg Delacroix vagy Zichy Mihály vérbő romantikus interpretációjának középpontjában a démoni Mefisztó állt, Liezen-Mayer látásmódjához közelebb álló Kaulbach-ot Margit és Goethe női hőseinek sorsa érdekelte. Liezen-Mayer zsánerszerű látásmódjával ez utóbbi, szentimentális, moralizáló nézőpont rokon, amely a tudós és a gyermeklány bontakozó szerelmére, majd a megejtett lányanya lelki tusakodására, összeomlására és bűnhődésére helyezi a hangsúlyt. Liezen-Mayer önálló, festmény-kompozícióin is a női sorshoz kapcsolódó, a konkrét irodalmi szövegtől független általános olvasattal is rendelkező (archetipikus) témákat dolgozta újra, a szerelmesek találkozását, a szépítkező, szövő, kútnál mélázó, imádkozó, bocsánatért esedező lány alakját. A női sors iránti fogékonyságában Liezen-Mayer e tekintetben párhuzamos Székely Bertalan A nő élete, szélesebb ívű ciklusával vagy Csók István Melindát kiemelő Bánk bán-ciklusával.

            Hessky Orsolya a müncheni-magyar művészeti kapcsolatok kiváló ismerőjeként Liezen-Mayer személyében olyan művészt emel a figyelem középpontjába, akinek pályája már magyar kortársai számára is csak töredékesen volt ismert. Liezen-Mayer azon emigráns magyar művészek közé tartozott, akik a külföldi érvényesülés útját keresték, aminek köszönhetően a magyar művészettörténet kánonjának margójára szorultak. „Liezenmayer Sándort, a müncheni festészeti akadémia tanárát, sokkal jobban ismerik a külföldön, mint itthon, saját hazájában.” – írta Szana Tamás már 1887-ben. Bár a Faust meghozta számára német nyelvterületen az áhított sikert, távol állt a magyar nemzeti irodalom központi problémáitól. 1881-ben ugyan itthon is kiállította Faust-rajzait, a kötet magyar változata nem jelent meg (csak angol, francia és holland). A kanonizálás elmaradásának (vagy töredékességének) szintúgy magyarázata a könyvillusztráció, amely mind a mai napig perifériális területe a magyar művészettörténeti kutatásnak.

            A kamaratárlat redukált keretei ezúttal csak Liezen-Mayer Faust-variációit villantják fel. Nagyobb (és a témához méltóbb) merítés esetén lehetőség lenne a hazai Faust-recepció feldolgozására, amiben Zichy Mihály Faust-ciklusára is sor kerülhetne, amely a müncheni-magyar mesterrel párhuzamosan készült, de párizsi megrendelésre (s talán éppen Liezen-Mayer szélsebesen megjelent müncheni díszműve vette el Zichy kedvét a folytatástól). Egy tágabb, Faust vizuális feldolgozását vizsgáló körben pedig sor kerülhetne a kottacímlapokra, színpadképekre, s megannyi 20. századi illusztrációra, Gáborjáni Szabó Kálmántól, Kovács Tamásig. Az én olvasatomban a mostani tárlat szembesítés a hazai irodalmi illusztráció kevéssé (el)ismert kincsestárával – és felhívás a folytatásra.

 

„Azzal vagy egy, kit megragadsz”. Liezen-Mayer Sándor Faust-illusztrációi. Magyar Nemzeti Galéria, július 29-ig.