Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Faragó József a Magyar Nemzeti Galériában

2013.03.01

 Faragó szemléje

 

Efféle borús időkben régi élclapok böngészésével garantáltan felderíthetjük borongó kedélyünket. Jól eső érzéssel tölthet el bennünket, hogy közéletünk nyavalyái száz éves múltra tekintenek vissza, és tanulságos lehet, hogy a visszásságok felett érzett tehetetlen dühöt eleink miként „szublimálták” kulturáltan az élclapok virtuális pástjára. Mindemellett (a búskomorságra még oly hajlamos) műtörténész egyéb örömökre is lelhet Borsszem Jankó és társai lapjain: ismert alkotók remek karikatúráira és kevéssé ismert rajzolók nem kevésbé kiváló grafikáira. Olyan szelete ez képi örökségünknek, ami nehezen találja a helyét a társadalomtudományok zegzugos raktárrendszerében, jobb híján a történettudomány és művészettörténet közti senkiföldjén lebeg. „Hivatásos” karikatúrarajzolóként hasonló kivetettséget élhetett meg Faragó József is, aki 1906-ban önkezével vetett véget életének. Már kortársai is úgy ítélték meg, hogy végzetes tettéhez a személyes veszteségek mellett szakmai elégedetlensége vezetett. Elismerésének és kudarcainak módozatai, színterei pontosan tükrözték a karikatúra műfajának századfordulós helyzetét, ellentmondásos megítélését. A Magyar Nemzeti Galéria emlékkiállításának legfőbb hozadéka éppen az, hogy a gazdag rajzi hagyaték által feltárja a századforduló modellértékű grafikusi pályáját, miközben a történeti adattárakból visszavezeti az életművet a művészeti múzeum világába.

Aligha volt a századvégen művészeti ambíciókat dédelgető ifjú, aki pályáját karikatúristaként álmodta meg. Faragó József is festői ambíciókkal érkezett Münchenben, ahol egyike lett Hollósy Simon első tanítványainak. Kiváló karakterformáló tehetségét már müncheni-nagybányai magyar piktorok asztaltársaságában is kamatoztatta, művésztársairól az évek során egész albumnyi gúnyrajza gyűlt össze. Élcelődő rajzait Réti István és Csók István is nagyra értékelte, utóbbi maga is megpróbálkozott gúnyképek rajzolásával. Faragó fellépésekor a hazai élclapok tárt karokkal várták az ifjú rajztehetségeket, széleskörű nyilvánosságot és biztos megélhetést kínálva. Kortársai közül Jankó Elemér, Linek Lajos vagy Bér Dezső idővel professzionális újságrajzolókká váltak, némelyek pedig (mint Márk Lajos vagy Jantnyik Mátyás) otthonosan közlekedtek a festészet és az alkalmazott kép területei között. Szórványos munkák után Faragó 1894-ben szerződött el a Borsszem Jankóhoz, amelynek hét éven át volt szorgalmas, hetente 2-3 képet előállító „képkészítő iparosa”. Ugyanakkor komoly erőfeszítéseket tett annak érdekében, hogy rajzai ne morzsolódjanak fel a napi aktualitások áramában, megőrizve és felmutatva maradandó művészi kvalitásaikat. 1896-ban két év karikatúra terméséből válogatva 350 rajzát mutatta be a Nemzeti Szállóban, a tárlathoz pedig részletes katalógust mellékelt. Gúnyképeinek, közéleti karakterfejeinek az élclapok mellett az Új Idők is helyet adott, ahogy nagybányai művésztársaival együtt Bródy Sándor Ezüst kecskéjének illusztrálásában is részt vett. Emellett rajzaival rendszeresen részt vett a Képzőművészeti Társulat kiállításain, ex libriseit az Iparművészeti Múzeumban, rézkarcait a Nemzeti Szalonban mutatta be. Az autonóm művészi grafika felé nyitást a rézkarc technikája jelentett számára, amelyet élete utolsó éveiben mind tudatosabban, magas művészi-technikai színvonalon művelt. Dekadens halálvágyát groteszk szarkazmussal vegyítő önálló lapjai, szuggesztív kortárs portréi Berlinben is elismerést arattak, ahol a neves Galerie Gurlitt mutatta be azokat.

Pályatársai számára mégis különösen közéleti gúnyképei maradtak emlékezetesek. „Faragó állatseregletében” megannyi közéleti imposztor, a „magyar Inferno” lakói kaptak helyet. Torz arcvonásaikkal, paralitikus, satnya testükkel Faragó félreérthetetlenül jelezte morális romlottságukat. Kegyetlenül vitriolos, kíméletlenül pontos látásmódja, az egyes közéleti személyeket egyértelműen bemutató rajzi stílusa valódi vérfrissítésként hatott a Jankó János által fél évszázada uralt közéleti karikatúra terepén. A mai nézőt már vajmi kevéssé érdeklik a rajzok egykori politikai összefüggései, ám értékelni tudja azok világos, erőteljes rajzi stílusát, ahogy azt a kort is, amely nem csak elviselte, de meg is becsülte a közéleti visszásságok efféle szókimondó bírálatát. Az alkalmi politikai karikatúrák közül kiemelkedik az a sorozat, amelyet Faragó önálló albumban adott közre 1898-ban (Faragó szemléje: A tíz szobor és egyebek.) Az album fiktív közéleti szobortervei közvetve utaltak Ferenc József ezredéves felajánlására, amelyben az uralkodó tíz hazai közéleti szobor felállítását támogatta. Faragó szellemi és politikai közéletünk közismert szereplőit „ajándékozta meg” egy-egy gúnyos emlékművel.

A magyar Nemzeti Galéria látogatója számára mindezeknél könnyebben értelmezhetőek Faragó azon rajzai, amelyek a művészeti élet aktualitásaira reflektálnak. Az 1945 előtti magyar művészetet bemutató állandó kiállításba ékelődő tárlaton (szükségből erényt kovácsolva) a művészeti vonatkozásokat emeli ki a két kurátor, Földi Eszter és Hessky Orsolya is. A közismert műalkotásokra reflektáló karikatúrák műfaja egyidős magával a karikatúrával. A művészettörténet-írás különös figyelemben részesíti e rajzokat, hiszen azok a műalkotások egykorú recepciójának tükrei. Courbet újszerű műveinek vagy Manet Olimpiájának egykorú fogadtatásáról, az azt övező botrány okairól többet mond el néhány gúnyrajz, mint megannyi ostorozó kritika. Az efféle gúnyképek legfőbb feltétele az értő, érdeklődő publikum, amely tudja, hogy min és miért nevet.  A művészeti tárgyú gúnyképek nálunk jellemzően a nyolcvanas évek végén, művészeti életünk felpezsdülése idején jelentek meg. Faragó egész sorozat karikatúrát  rajzolt a műcsarnoki tárlatok legérdekesebb képeiről. Rajzos élcei néhol kiváló érzékkel ragadták meg az adott mű értetlenséget kiváltó újszerűségét: így Szinyei Majálisának vagy Csók István Szénagyűjtőinek újszerű térkompozícióját, vagy Ferenczy Károly képeinek szimbolista homályát. Túl a befogadáslélektani vonatkozásokon ezek az apró rajzok olykor egyetlen képi forrásai mára elveszett műveknek. A Faragó-kiállítás rendezői alapos nyomozással derítették fel a karikírozott művek eredetijét, néhány unikális művet be is mutatva közülük. Horthy Béla, Tárkány Lajos, Kardos Gyula, Bihari Sándor vagy Kacziány Ödön ritkán (vagy még soha) ki nem állított képei önmagukban is méltóak a műkedvelők figyelmére. De emellett élvezetes játékot és kivételes élményt is kínálnak a festmények, szobrok és a róluk készült karikatúrák összehasonlításai. Mindeközben kirajzolódik előttünk a magyar művészetnek egy olyan kivételes időszaka, amikor a kortárs művészet még közkincs és közügy volt, s amikor az élcelődés még a művészet jótékony támogatásából fakadt.