Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Blaschke János rézmetszetei

2013.05.20

 Kép a könyvben

Blaschke János (1770-1833) rézmetsző munkássága

 

Blaschke János neve a 19. századi művészet szerelmesei közül is csak keveseknek mond valamit, és ők is jobbára csak az Auróra zsebkönyv rézmetszőjeként tudják felidézni munkáit. Így mikor az érdeklődő olvasó kezébe veszi Papp Júlia több mint ezer oldalas, Blaschke munkásságát feltáró opuszát, előbb döbbenettel teli elismerés lesz úrrá rajta – ami a vaskos köteteket lapozgatva élénk kíváncsisággá alakul: végtére is ki ez az ember, aki a magyar művészettörténetben párját ritkító monográfiát kiérdemelte? Ha válaszképp megtudjuk, hogy Johann Blaschke pozsonyi születésű, bécsi tanultságú rézmetsző, aki 1790 és 1833 között osztrák, német és magyar kiadók részére készített több mint 2000 (két ezer!) rézmetszetet, kíváncsiságunk csodálkozásba vált át: egy ilyen termékeny alkotó munkásságát hogyhogy nem tartottuk számon eddig? Kérdésünkkel a tárgyat övező problémakör legbelső körébe érkeztünk: Blaschke csak apropója, látványos esettanulmánya az 1800 körüli könyvművészet működésének. Papp Júlia teljességgel tudatában van ennek, amint erre könyve főcíme is utal: „Könyv és kép a 19. század elején.” Innen szemlélve Blaschke maga csak egyike azoknak a szorgos képtermelő kisiparosoknak, akik a 18. század végén fellángoló olvasási láz és képéhség nyomán szaporodó kiadói megrendeléseknek tettek eleget. Ebből adódóan e képek tárgyalásának keretét is szélesebbre kell szabni a művészettörténet hagyományos kvalitáselvű kereteinél, megértéséhez nélkülözhetetlen a kultúratudomány és képtudomány fogalomrendszere. Ez Papp Júlia alapvetése is, mikor a könyvhöz kötődő sokszorosított grafikát a magas és tömegkultúra közötti átmeneti jelenségként írja le, amely épp e státuszából fakadóan az egykorú olvasók világképének, identitásának, ízlésének elsődleges formálója és tükrözője. Blaschke nevére mint hívószóra feltáruló képanyagot hiábavaló tehát önelvű esztétikuma nyomán értelmezni, annál termékenyebb viszont, ha műveit az azokat ösztönző irodalmi törekvések, kiadói üzleti megfontolások, olvasói szokások hálójába helyezzük.

            Mindezen manapság oly divatos elemzési módszerek azonban csak lila ködként derengenek, ha nincs mögöttük a nyersanyagot szolgáltató kutatás. Pataky Dénes a magyar rézmetszés történetét összegző 1951-es munkájában még csak mindössze 162 nyomatot kötött Blaschke nevéhez. Ez duzzadt Papp Júlia nyolc esztendős kutatásai nyomán csaknem tízszeresére. E drámai differencia egyúttal a könyvillusztráció területéhez kötődő kutatások nehézségeit is jól tükrözi. Mivel a korszakban a szöveghez önálló lapként kapcsolódó, többnyire rézmetszetes képmelléklet volt jellemző, e mellékletek az idők során szétszóródtak, eltűntek. Jelenlétüket, számukat, tárgyukat vagy netalán alkotójukat se könyvtári leírás, se egyéb adatbázisok nem tartották számon. Mindenféle nagy ívű kultúratudományi elmélkedés alapja tehát Bécstől Pozsonyon át Budapestig sok száz kötet átforgatása, dokumentálása, leírása. A magyar sokszorosított grafika kutatásának iskolateremtő alakjai –  Cennerné Wilhlemb Gizella, Vayerné Zibolein Ágnes, Gerszi Teréz és Rózsa György – nyomdokain haladva Papp Júlia munkássága új utat nyit a hazai könyvillusztráció kutatásában. És tegyük hozzá, e heroikus munka  asztalfiókban maradt volna, ha az MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont és az Argumentum Kiadó nem áll mellé. A 2012-es év siralmasan szegény művészeti könyvkiadásának ez az egyik legfontosabb és legmaradandóbb produktuma.

            Túl a Blaschke illusztrációit katalogizáló, lehengerlő pontosságú és gazdagságú adatbázison Papp Júlia az összegyűjtött képeket széleskörű művészettörténeti kontextusba helyezi. Blaschke olyan kor gyermeke ugyanis, amelyet az olvasási szokások radikális átalakulása jellemzett. A nyomtatott szó és kép mind szélesebb  körök számára vált hozzáférhetővé, illusztrációkat igényeltek immár a regények, folyóiratok és almanachok is. A kapitalizálódó kiadók mind érzékenyebben és gyorsabban reagáltak olvasóik igényeire, akik között immár mind meghatározóbb szerepet játszottak a nők. Blaschke kis méretű, mívesen kivitelezett rézmetszetű képecskéinek jórészt a kecses női kezekbe szánt almanachokba, ismeretterjesztő és szépirodalmi kiadványokba készültek. Bár gyaníthatóan a pozsonyi származású és Bécsben dolgozó Blaschke nemigen tudott magyarul, munkásságának egy részét magyar megrendelők, hazafias tárgyú jelenetei töltötték ki. Nem csak Josef Hormayr bécsi patrióta körével állt szoros kapcsolatban, de szívesen foglalkoztatták az első magyar nyelvű almanachok szerkesztői is, köztük Igaz Sámuel vagy Kisfaludy Károly, a „Hébe” és az „Auróra” kiadói. Akinek bármelyik zsebkönyv volt már a kezében, az tudja, milyen gondos, ízléses kivitelű könyvészeti „ékszerek” ezek a kis méretű, 4-6 rézmetszettel díszített évkönyvek. Jelentőségüket akkor értjük meg igazán, ha arra gondolunk, hogy megjelenésük idején, az 1820-as években a „magyar művészet” fogalma még inkább vágyálom, mint valóság, nincsenek múzeumaink, képtáraink, nincs nemzeti festészetünk.

            Blaschke működését azonban nem lehet leszűkíteni a nemzeti almanachok világára, igazi közép-európai jelenség ez. Metszőként (és ha kellett rajzolóként is) otthonosan mozgott a kor megannyi újszerű és népszerű képi műfajában: készített látképeket útleírások és honismereti albumok számára, zsánerképeket gyermek- és ifjúsági könyvekbe, illusztrációkat természettudományos ismeretterjesztő munkákba, rajzolt divatképeket folyóiratokba és almanachokba. Monográfusa körültekintő alapossággal helyezi el műveit az adott képi műfaj szélesebb összefüggéseiben, így olyan résztémákban is újdonságokkal szolgál, mint a műtárgyreprodukciós grafika témája vagy Zrínyi Miklós ikonográfiája. E széleskörű merítés és lenyűgöző gazdagságú képanyag miatt bátran kézikönyvnek tekinthető vállalkozás nélkülözhetetlenné válik minden könyv- és metszetgyűjtő számára épp úgy, mint az 1800 körüli kultúra kutatóinak; irodalomtörténész, néprajztudós vagy divattörténész egyaránt nagy haszonnal és hálával forgathatja majd Papp Júlia könyvét. Csak remélhetjük, hogy kötete ráirányítja a figyelmet gazdag könyvművészetünkre, mintát és lendületet adva a ránk váró további munkának.

 

Papp Júlia: Könyv és kép a 19. század elején. Blaschke János (1770-1833) illusztrációinak katalógusa. I-II. kötet. MTA Bölcsészettudományi Központ – Argumentum Kiadó, Budapest, 2012.

 

Révész Emese