Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Körösfői-Kriesch Aladár kiállítása

2013.06.30

 „A művészet maga az élet!”

Körösfői-Kriesch Aladár emlékkiállítása a Gödöllői Városi Múzeumban

 

„Művészi hagyatéka óriási, s ha gyűjteményes kiállításon a nyilvánosság elé kerül majd, általános csodálatot fog kelteni termékenysége mellett páratlan rajzolóművészete” – jósolta Körösfői-Kriesch Aladárra emlékező nekrológjában Elek Artúr 1920-ban. Olyan gyűjteményes kiállítás, amely ezt a roppant gazdagságú életművet a maga sokrétegűségében bemutatta volna, azóta sem született. Nem a kellő tisztelet vagy eltökéltség hiánya miatt, hanem a hagyományos kiállítóterek fizikai korlátai okán. Mert hát hogyan is lehetne a könnyen felejtő utókor elé tárni azt az életművet, amely szűknek érezte az olaj-vászon kép keretét, így legnagyobb teljesítményeit monumentális épületdekorációban vagy mára elkallódott, megsemmisült szőnyegek, bútorok tervezésében hozta létre.

Míg a kortárs modernizmus harcosai egyre szűkebbre szabták ábrázolásaik tárgyát, hogy formanyelvi újításaikkal megteremtsék az autonóm kép alapjait, Körösfői és gödöllői társai egészen más elvek alapján kívánták megújítani az akadémikus művészet fogalmát. Ők éppen autonómiája felszámolásán fáradoztak, a gondolatiság és hasznosság szolgálatába állítva a művészeteket. Ahogy a középkori szerzetesek világában, úgy számukra is csak a tartalommal és céllal bíró tárgyalkotás bírt létjogosultsággal. Ez avatta mesterségből elhivatottsággá működésüket, ez emelte a művészt prófétai szerepbe. Elveik az élettel eggyé váló, a hétköznapi élet minden mozzanatát átható művészet fogalmában öltöttek testet. Körösfői-Kriesch szavaival: “Minden legapróbb, bennünket körülvevő tárgy magán viselheti a művészet lényegét. Asztalunk, székünk, ágyunk, a kis kanál vagy tányér, melyen eszünk, ruházatunk, ajtónk kilincse, imakönyvünk, s a szőnyeg, melyet lábunkkal taposunk, mind, mind lehet művészi…”

A Gödöllői Városi Múzeum összegző kiállítással és ahhoz kapcsolódóan számos programmal emlékezik a gödöllői művésztelep 150 éve született mesterére, Körösfői-Kriesch Aladárra (1863-1920). A tárlat kurátora, a közösség művészetének kiváló ismerője, Őriné Nagy Cecília pontosan tisztában van vállalkozása fizikai korlátaival. Így kovácsol a szükségből erényt, s lemondva a monumentális pannókról Körösfői életművének eddig kevéssé ismert szeletét tárja elénk. Lényeges ez a szempontváltás, mert a művésztelep egészén belül Körösfői munkáiból rendszerint az allegorikus programképek és népművészeti vonatkozású alkotások kerültek eddig előtérbe. Ezúttal viszont kibontakoznak előttünk a pálya akadémikus előzményei is, valamint a művésztelepi munka mellett született tájképi tanulmányok és családi arcképek kevéssé ismert, impozáns sora.

Mikor Körösfői 1901-ben családjával együtt letelepedett Gödöllőn, már egy évtizedes művészpálya állt mögötte. Sikereit kezdetben történeti festőként aratta, kortársai Székely Bertalan egyetlen méltó követőjét látták benne. 1893-tól sorra festette nagy méretű, sok alakos históriai vásznait (Hóra és Kloska lázadása, Az 1567-i tordai országgyűlés, A boroszlói béke). Történelemszemléletük, ábrázolásmódjuk tökéletesen illeszkedett az Ezredéves ünnepségek historizáló pannói közé. De ahogy mesterét, Székely Bertalant, úgy idővel őt sem elégítette ki a historizmus patetikus színjátéka. Az egri vár ostromát atmoszférikus fényhatásokkal telt közegben festette meg – párhuzamosan azzal, hogy Hollósy Simon megkezdte hosszú küzdelmét a plein air és expresszív festői hatásokkal kísérletező Rákóczy indulóval. Körösfői új irányát még pontosabban jelezte az 1896-ban festett Vadászat a csodaszarvasra, amely egy nem történeti, hanem legendai elemet helyezett dús természeti környezetbe. (Párhuzamosan azzal, hogy Székely ugyanezen témában készített vázlatokat a vajdahunyadi vár falképeihez.) Az akadémikus sablonoktól való elszakadását már félreérthetetlenül jelezték az Országház ebédlője számára festett két magyar históriai tárgyú falképének fogadtatása: egy képviselő parlamenti interpellációban tiktakozott a „kék lovak” és „rézbőrű indiánok” festésmódja ellen.

Szimbolizmusa a századfordulóra értett meg: Rómában járva az ott élő Szoldatits Ferenccel, az „utolsó nazarénussal” kötött barátságot, Párizsban Puvis de Chavannnes és Maurice Denis klasszikus formaalkotással párosuló szimbolizmusa ragadta meg. És a külhoni vándorlások egyszerre az erdélyi Diódot is más színben tűntették fel számára. Boér Jenő kúriáján festette Körösfői több nagy történeti vásznát, de ami korábban csupán históriai szcénáinak kulisszája volt, az egyszerre a nép romlatlan szellemiségének és szépséges tárgykultúrjának otthonává vált.

Az új kifejezésmód, a formai és tartalmi elvonatkoztatás iránya egyik főművén, az 1903-ban festett Ego sum via, veritas et vita című pannón vált egyértelművé. Történelem helyett hit, kollektív tartalmak helyett magánmitológia, históriai hősök helyett a jelen népe és baráti közössége alkották új képalkotásának alapjait. Az angol preraffaelliták, mindenekelőtt John Ruskin és William Morris összművészeti szellemisége, a belga szimbolizmus misztikus művészetvallása valamint Lev Tolsztoj „szociális művészeteszméje” egyaránt helyet kapott formálódó esztétikai elveiben. A művészet morális felelősségébe vetett hite, szimbolikus képalkotó invenciója olyan programművekben öltött formát, mint a Hét vak színes litográfiában megjelent parabolája, a képszőnyegként kivitelezett Jó kormányos vagy a Művészet forrását megidéző falkép a Zeneakadémia előcsarnokában. A kőrajz, a szőnyeg vagy a falkép egyaránt jelezte, hogy Körösfői kollektív tartalmakat kifejező, a nagyközönség számára is hozzáférhető művészetben gondolkodik. Ennek legteljesebben megvalósult példája a marosvásárhelyi kultúrház palotája, amelyet 1913-ban a művésztelep több tagjával együtt dekorált Körösfői. Az épület a századforduló szociális utópiában gyakran visszatérő „népház” eszményét valósította meg, amely a legszélesebb néprétegek számára kívánta hozzáférhetővé tenni a kultúrát és a kollektív tradíciót. Itt tűnik fel Körösfői egyik falképén a mesemondó alakja, a közösségi emlékezés és megformálás hivatását vállaló gödöllői művész alteregója.

A gödöllői kolónia elhivatottan munkálkodott „élet és művészet” vágyott egységén. Dacos és bátor kivonulás volt ez, amely nem csak új stiláris elemekkel, hanem életmódjuk egészével új eszmék szolgálatába szegődött. Ennek az értékrendnek középpontjában a család állt, legbelső (védett) körében pedig a gyermek. A gödöllői centenáriumi kiállításon a családi portrégaléria megannyi szépséges és csak ritkán látható darabja látható. Hitvestársa, Újvárossy Ilka zöld ruhás és piros ruhás arcképei az 1890-es évek hazai portréművészetének legszebb darabjai. Körösfői-Kriesch arcképfestő kvalitásait bizonyítják a közösség női alkotóiról festett portréi: Kriesch Laura, Boér Lenke vagy Frey Vilma képmása érzékeny lélekrajz és szimbolikus elvonatkoztatás finom szövedékéből rajzolódik ki. Kifinomult festő megoldások és nagyfokú empátia jellemzi gyermekportréit, öt gyermekéről festett képmásait is. Kultúrtörténeti szempontból is érdekes leányának síelő képmása, hiszen a síelést a gödöllői művészek honosították meg nálunk. A neves finn művész, Akseli-Gallen Kallela által küldött sílécek és jellegzetes kunkori orrú bocskorok egyike ma is látható a gödöllői múzeum kiállításán.

A portrékhoz hasonlóan e gazdag életmű intimebb köreibe nyújtanak bepillantást kevéssé ismert zsáner és tájképei. A plein air tájábrázolás már ifjú korától vonzotta Körösfőit. Olaszországi utazásai során éppúgy mint hazai kalandozásairól tájképi tanulmányok sokaságát készítette. A realizmus tájképi szemlélete jegyében környezetének egyszerű, bensőséges motívumait vitte vászonra, kifinomult, lírai színhatásokkal jelzi a látvány atmoszférikus mozzanatait. Másutt a természeti látványtól elvonatkoztatva egyetlen motívumot emelt szimbolikus szintre, mint a Liliomok esetében.

A századforduló stiláris sokszínűsége Körösfői művein is tükröződik. Egyazon témát a legkülönfélébb technikával és látásmóddal közelített meg. Kalotaszeg példáján látható, hogy az erdélyi motívumkincs olykor plein air tájkép, máskor bensőséges zsánerkép megfestésére ösztönözte, de készített itt tárgyszerű etnográfiai rajzokat, viseletképeket is, amelyeknek részleteit aztán monumentális falképeiben dekoratívabb formában vagy szőnyegein szinte absztrakt módon elvonatkoztatva használt fel. 

Ami másfél évszázad távolából ma is lenyűgözi a nézőt, az éppen Körösfői szabad közlekedése művészeti ágak, technikák és stílusok között. Kalandozása mégsem csapongó, mert minden mozdulatát a tárgyalkotásnak ugyanazon morálja hatja át: egy teljesebb élet megteremtésének vágya. Avagy ahogy ő maga ezt 1912-ben megfogalmazta: „A művészet maga az élet! A művészetet ne csak emberi alkotásokban, hanem az egész életben keressük és így fogjuk megtalálni életünk harmóniáját és szépségét.”