Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Gödöllői művésztelep életmódja

2013.05.20

 „Egészélet szigetén”

Reforméletmód a gödöllői művésztelepen

 

Légfürdő, vegetariánus étrend, reformruha, gyermekkultusz. Ilyen modern elvek szerint éltek a gödöllői művészek száz éve. Számukra az alkotás az életreform része volt. Utópiájuk pedig testet öltött Gödöllőn. Visszatekintésünk apropója a művésztelep egyik alapítója, Körösfői-Kriesch Aladár centenáriumi kiállítása a Gödöllői Városi Múzeumban.

 

Frey Vilma gödöllői művésztársaival Wagner Bolygó hollandiját nézte meg az Operaházban. „Remélem, legközelebb a többi lány is fog jegyet kapni. Legutóbb ugyanis csak magam voltam, hat szakállas férfi társaságában. Még hozzá kalap nélkül, reformruhában. Többen nézték a mi páholyunkat, mint az előadást” – számolt be a látogatásról levelében.[1] 1910 körül a hazai művészélet már bővelkedett „keresőkben”, de egyetlen társaság megjelenése, életmódja sem tükrözte olyan egyértelműen másságukat, mint a gödöllőieké. Ha pusztán festményeiket vesszük számba aligha jövünk rá, miben is állt modernizmusuk. A századelő képnyelvi újításait semmibe vevő, tetszetős szecessziós vonalkultúrával és szimbolista elvonatkoztatással kiagyalt műveik az autonóm képalkotásért folyó csaták mezőitől távol növekedtek. Az új művészet eszményét ők a legtágabban értelmezték, a mindennapokra, az életmódra kiterjesztve. „A művészet maga az élet! A művészetet ne csak emberi alkotásokban, hanem az egész életben keressük és így fogjuk megtalálni életünk harmóniáját és szépségét” – összegezte a társaság programját Körösfői-Kriesch Aladár 1912-ben.[2] Gondolatai közvetlen leszármazottai voltak az angol Arts & Crafts mozgalom célkitűzéseinek, amelynek képviselői a mindennapi élet valamennyi részletére kiterjedő „összművészet” megteremtésére törekedtek. Ám a gödöllőiek élet és művészet egységét náluk is szélesebben értelmezték, az új világ új emberét ők megélték, s nem csupán megálmodták, mint Kassák aktivistái.

            Nagy Sándor 1907-ben az „Egészélet szigeteként” írta le azt az allegorikus helyet, amelynek lakói Művészet-titánnal, Szellem-titánnal és Gyakorlat-titánnal élnek teljes harmóniában.[3] Utópiája Gödöllőn öltött testet, abban a kisvárosban, ahova úgy lehetett kivonulni a nagyváros zajából, hogy közben annak megélhetést kínáló előnyei elérhető közelségben maradtak. Ide követte az 1901-ben családjával letelepedő Körösfői-Kriescht barátja, Nagy Sándor, majd a szövőiskola megindulásával a Párizsban megismert Leo Belmonte és Percyval Tudor-Hart, a hazaiak közül pedig Juhász Árpád, Zichy István, Moiret Ödön, Raáb Ervin és Remsey Jenő. Míg a nagybányai vagy a kecskeméti telep tagjai többnyire csak a nyári időszakban dolgoztak együtt, a gödöllőiek családjukkal együtt a városban telepedtek le, ott nevelték gyermekeiket, a mindennapi életben is közösséget alkotva. Kolóniájuk baráti és rokoni szálakkal egymáshoz kapcsolódó, szabadon formálódó közösség volt, a kommunák kollektív szabályozottsága és kötöttsége nélkül.[4]

 

„Sohase divatos – de mindig divatos”

De mi is volt az az öltözet, ami olyan feltűnést keltett az Operaházban? A művészkolónia női tagjai közül többen elvetették a korban szokásos fűzőt, helyette bő, alig díszített lenvászon ruhákat hordtak. Nem viseltek divatkalapot, csipkekesztyűt, napernyőt, a magas szárú fűzős cipőt egyszerű bőrsarura cserélték. A hitvesekről és művésznőkről készült portrék tanúsága szerint a közösség férfitagjai mégis szépnek látták bő kötényruhákba, zsákruhákba öltözött asszonyaikat. Célszerűség és kényelem határozta meg a férfiak öltözetét is, akik az ekkor általánossá váló „polgári egyenruha”, az öltöny, nyakkendő, kalap helyett bő vászon inget, nyaranta rövid nadrágot, sarut hordtak, ápolt kis bajuszkák helyett pedig hosszú hajat és szakállat növesztettek. Utóbbi a közfelfogás szerint az anarchista-szocialista, tolsztojánus ifjak sajátos viselet volt. „Tolsztojánusok, kik Krisztus-szakállat, hátrafésült nagy hajat viselnek és bőrsarujukból meztelen lábuk kandikál ki…” – festette le Kosztolányi Dezső Négyesi László népszerű bölcsész-szemináriumainak hallgatóit 1903-ban.[5]

Ahogy a gödöllői művészközösség minden megmozdulását, öltözködésüket is áthatotta egész erkölcsi világnézetük. Olyan új szépség fogalmát jelentette ez, amely az őszinteség és természetesség kettős pillérén nyugodott. A konvencióktól független, egyszerű és kényelmes ruha számukra belső szellemi szabadságuk szimbóluma is volt, a fűző pedig a nőket megnyomorító hagyományos társadalmi szerepek jelképe. „Mindazok a nők, akik szellemileg kezdenek élni, lehetetlenség, hogy rabjai maradjanak a divatnak. Önkéntelenül, a szellemi felszabadulással párhuzamosan fejlődik bennük a vágy, hogy elszakadjanak mindentől […] ami őket szabad mozgásukban akadályozná.[6]  Undi Mariska szavai egyúttal a belső autonómiájukat tudatosan kiterjesztő modern női szerep megfogalmazása is.

            Mindemellett az egyszerre célszerű és szép öltözetet nem kellett kitalálni, mert ott volt előttük, a népi viseletek végtelen gazdagságú példatárában. A gödöllőiek számára az volt Kalotaszeg, ami Paul Gauguin-nek Bretagne: egy archaikus életeszmény zárványa, amely romlatlan – s mivel erkölcsös ezért – szép. A gyáripar silány minőségű, tömegtermékeivel szemben felfedezték a házilag szőtt lenvásznak természetes szépségét. Ruháik anyagát gyakorta maguk szőtték, hímezték és saját mintáik nyomán maguk is szabták. Mikor Körösfői gyermekeit otthon is bő kalotaszegi ingekbe öltözette, akkor a kor divatos gyerekruháinál jóval kényelmesebb és egészségesebb ruházatot adott rájuk. Egy festmény tanúsága szerint a gyerekek ezekben a bő vászoningekben játszottak az olasz tengerpart homokjában is. Öltözetük száz év távlatából is egészségesnek, célszerűnek és szépnek tűnik.

 

A „fifik” törzse

Körösfői 1906-ban elkészített képszőnyegének tárgya nem mitologikus és nem összetett szimbolikus jelenet, hanem egyszerűen a család: kertben olvasó, bő ruhás anya, homokban játszó kisgyermekeivel. A kolónia a háború kitörése előtt valódi gyermekparadicsom volt.[7] Jó lehetett abban a közösségben gyermeknek lenni, ahol a mindennapok folyását testi-szellemi szabadságra és természetességre alapozták. A letelepedők többsége kis gyermekes család volt, Körösfői-Kriesch feleségével öt gyermeket nevelt. Nem meglepő tehát, hogy számukra a család egyszersmind az ideális életeszmény magva is volt. Ez a mag már csak azért is bizonyult erősnek, mert (szintén a kor szokásaitól eltérően) e kötelékek szerelmi házasságok voltak. Mindez tükröződött a családi munkamegosztáson is. A korban szokatlan módon a férfiak is kivették a részüket a gyermeknevelésből. A nők anyai szerepük mellett egyben alkotóművészek is voltak, hitvesük egyenrangú alkotótársai. Ezt az alkotóközösséget szimbolizálja Nagy Sándor és felesége, Kriesch Laura közös szignatúrája. Leányuk visszaemlékezése szerint nagy közös munkák idején a hagyományos női kötelezettségek is háttérbe szorultak: „Akkor anyám tejbedarát csinált almakompóttal, és csak az volt az ebéd, nem volt nagy főzés, mert akvarelleztek meg rajzoltak egész nap mindketten.”.[8]

            A kolónia gyermekkultuszáról számos ábrázolás árulkodik. Kriesch Laura kislányát „Gulliver kisasszonyként”, játékbirodalom uralkodónőjeként ábrázolta egy rajzán. A gyermekélet szabadsága különösen a Körösfői-Kriesch családban volt nagy. (Ebben vélhetően annak a tragédiának is része volt, hogy a házaspár elsőszülött fiát két és fél éves korában elvesztette.) Különösen a két legkisebb fiú, Tamás és Gábor (a „fifik”) csínytevéseiről maradt sok feljegyzés. Nagy Sándor emlékezéseiben külön fejezetet szánt a „fifik rémtetteinek”. „Akkora szabadságot, amelyet ez a törzs élvezett, nem vívott ki még magának állam. Minden egyes tagja államfő volt. A civilizáció minden találmánya és eszköze rendelkezésükre állt, télen a nagy vásáros ládában, nyáron a hosszú kert összes elképzelhető  zugában, gödrében és elképzelhetetlen viskójában, amit a fejedelmek , az államfők maguknak ástak.[9] Zichy István visszaemlékezései szerint is a Körösfői-családban teljes „gyermekuralom” volt. Mikor kiválóan zongorázó édesapjuk zenész barátaival házikoncertet adott, a gyerekek hamar megunták Beethoven zongoraszonátáit, amit két nagy kulcs (a legkevésbé sem ütemes) összeütögetésével jeleztek. Ezért senki se rótta meg őket, „a kolónia íratlan törvényei közé tartozott ugyanis, hogy a gyermeknek mindig igaza van és azt zavarni soha sem szabad. Így végre a zongorista engedett.[10] Másutt Remsey Ágnes jegyezte fel, hogy mikor a minisztérium hivatalos küldöttei számára a család ünnepi ebédet rendezett, a gyerekek egyike az utált paradicsomlevest komótosan kikanalazta az abroszra. „S az apja még el sem pirult, meg se szidta érte. Csak ült az asztalfőn, az ő szokott szelíd mosolyával, és a riadt vendégeknek azt kezdte el magyarázni, hogy a gyerekek ösztöne még romlatlan, nem szabad megtörni polgári konvenciók kedvéért. Ők érzik, mi kell nekik, és mint az állatok, kiválogatják magoknak a szükséges étrendet.[11] A „laissez fair” nevelési elvek mögött a gyermeki világ nagyfokú tisztelete állt. A gyermeki gondolkodás és formateremtés eleven tisztasága arra ösztönözte a kolónia alkotóit, hogy maguk is részt vállaljanak a gyermek esztétikus környezetének kialakításában. Gyermekportrék, illusztrált mesekönyveket, játéktervek mellett a gyermek sajátos világához igazodó művészetüket gyermekszoba terveik tükrözik legjobban.

 

Napfürdő, légfürdő, dörzsfürdő

A Körösfői-gyerekek a nyár nagy részét a szabad levegőn töltötték, a kert zárt világában, ruhátlanul hancúrozva. Ha eleredt a meleg nyári zápor, szüleik nem tiltották őket az esőtől, sőt arra bíztatták csemetéiket, hogy kedvükre tapicskoljanak a langymeleg pocsolyákban. Nyaranta az egész család kiköltözött az udvaron felállított faragott oszlopos nyári alvóhelyre, áprilistól októberig a „kerti alvó lugasban” aludtak közösen.  A napot a család közös reggeli tornával kezdte, később gyakran tettek nagy családi kirándulásokat a gödöllői dombságban. Mindez része volt annak az egészség megőrzési programnak, ami a telep két alapítójának, Nagy Sándornak és Körösfői-Kriesch Aladárnak a mindennapjait is meghatározta. Ami számunkra száz év távolából már kézenfekvő, a rendszeres testmozgás és az átgondolt táplálkozás gyógyító és betegség megelőző hatása, az a századfordulón még különcségnek számított. Sport alatt a városi középosztály jobbára úszást és szobatornát értett (de leginkább tempós sétát a korzón). Körösfői viszont éppen törékeny egészsége, ifjúkora elhúzódó légúti megbetegedései miatt már-már fanatikusan hitt a mozgás gyógyító hatásában. „[Aladár] a legszigorúbb diszciplínával végez mindent, amely már a faxni határán van, mozgást, ülőfürdőket, helybenfutást, nap- és légkúrát. […] reggelenkint felkötött bajusszal végzi különböző mozgásait. Bepillant egy reggel a fiatal lánycselédük, és rémületre torzult arccal rohan ki: Nagysága, az úr megbolondult, be van kötve a szája és ugrál! […] Torna, szandál, napozás, futás 1896-ban még nagyon közel hozták az embert a Lipótmezőhöz.” Idézte fel barátja sportmániáját Nagy Sándor, aki maga is tagja volt a Magyar Athletikai Clubnak.[12]

            A gödöllőiek a sport egyéb területein is úttörők voltak: ők honosították meg Magyarországon a síelést. A síeléssel skandináv művészbarátaik révén kerültek kapcsolatba. Hegyvidéken síelő embert először akkor láttak, mikor 1907-ben a neves finn művészt, Akseli Gallen-Kallelá-t elkísérték Erdélybe, aki a Gödöllőn dolgozó svéd Leo Belmontétól kapott kölcsön egy pár sílécet. „Hirtelen felcsatolta és csak úgy repült. Szembejövő parasztok elrémültek, mi féle ördöghajtotta új masina ez megint, hogy ilyen eszeveszetten iramodik. – idézte fel a látványt később Thorockai Wigand Ede.[13] A következő télen már az egyenesen Finnországból rendelt, méretre szabott sílécekkel rótták a behavazott gödöllői dombokat a művészek családjukkal. (A lécek és a jellegzetes kunkori orrú bocskorok ma a Gödöllői Múzeum kiállításán láthatóak.) Fényképek sora mellett 1909-ben Körösfői-Kriesch lányát, Margitot is megfestette sífelszerelésben.

            A rendszeres testmozgás mellett az egészséges táplálkozásra is nagy súlyt fektettek. Louis Kuhne a századfordulón népszerű elmélete minden betegség okának a helytelen táplálkozást tartotta, ezért minél több zöldség, gyümölcs, gabona fogyasztását javasolta. Ennek jegyében a kolónia több családja reformétrendet követett, kenyerüket saját őrlési búzából készítették, főképp nyers zöldséget és gyümölcsöt ettek, a felnőttek közül többen teljesen lemondtak a húsfogyasztásról.

A Kuhne-módszer emellett a különféle fürdők (gőzfürdő, dörzsfürdő, ülő fürdő) gyógyító hatására hívta fel a figyelmet. Hasonló elveken nyugodott Sebastian Kneipp vízgyógyászati módszere, amely a rendszeres lég- és napfürdőzést is ajánlatosnak tartotta. Nyáron a családok gyakran felkeresték a szentjakabi tavakat, ahol minden kötöttség nélkül élvezték a meleg napsütést. Nagy Sándor egy festményén ruhátlanul tűnnek fel a tóban fürdőzők. A nudizmus gyakorlatát ugyan nem erősítik meg a visszaemlékezések, de a fotók tanúsága szerint a családon belüli ruhátlanság a természetes együttlét része volt. Ez a meztelenség nélkülözött minden érzéki-erotikus felhangot. A ruhátlan test a gödöllőiek képi jelrendszerében a társadalmi kötöttségektől megszabadult, paradicsomi ember jelképe. Ahogy művészetük, úgy reformer életmódjuk minden mozzanata is egy teljes élet, az „Egészélet” szigetének megteremtésének része volt.



[1] Idézi lánya: Remsey Ágnes: Nagyobb mozdulat. Gödöllő, 1992, 26.

[2] Körösfői-Kriesch Aladár: A művészet és az élet. Gödöllői Hírlap, 1912. december 15., 1. – Idézi: Őriné Nagy Cecília: A jó kormányos. Körösfői-Kriesch Aladár (1863-1920) emlékkiállítás. Gödöllő, 2013, 31.

[3] Nagy Sándor: Mese az Egészélet szigetéről. Népművelés, 1907, 13-43.

[4] A művésztelep életmódjának rendkívül alapos összefoglalása: Szabó Krisztina Anna: „Az Egészélet szigete”. Életmód és mentalitás a gödöllői művésztelepen. In: A gödöllői művésztelep 1901-1920. Szerk.: Gellér Katalin. Gödöllő, 2003, 41-50.

[5] Kosztolányi Dezső: Négyesi László. In: Kortársak. Budapest, é. n. 196. – Idézi: Gellér Katalin: Újítás és tradícióvállalás. In: A gödöllői művésztelep 1901-1920. Szerk.: Gellér Katalin. Gödöllő, 2003, 12.

[6] Undi Mariska nyílt levele 2A női ruházat” körkérdése tárgyában. In: A nő és a társadalom, 1908. február 1., 25-26. – Idézi Szabó 4. jegyz. i. m. 42.

[7] A gyermeklét részletes tárgyalása: Szabó Krisztina Anna: „Az Egészélet szigete”. Életmód és mentalitás a gödöllői művésztelepen. In: Nagy Sándor (1869-1950). Vár ucca tizenhét, 1999/2, 88-151.

[8] Idézi Szabó 7. jegyzetben i. m. 108.

[9] Nagy Sándor: Életünk Körösfői-Kriesch Aladárral. Gödöllő, 2005, 107.

[10] Zichy István: Napló. In: Gödöllői Múzeum Évkönyve, 1992, 151.

[11] Polónyi Péter: Emlékezések a gödöllői művésztelepre. (Interjú Iván Szilárddal.)  Gödöllő, 1982, 5.

[12] Nagy 9. jegyzetben i.m. 38.

[13] Thoroczkai Wigand Ede: Akseli Gallen-Kallela. Turán, 1931, 36. – Idézi Szabó 7. jegyzetben i. m. 48.