Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Kurátori elmélkedések a Csók-kiállításról

2011.08.28

A tavasz ébredése Fehérváron

Szubjektív kurátori elmélkedések Csók István tárlata kapcsán

                                                        

Miért éppen Csók?

Pár nemzedékkel előttünk Csók festészetét Vaszary János vagy Szőnyi István alkotásaival egyenrangúként ítélték meg, míg napjainkra divatos vélekedéssé vált eltévelyedett giccsfestőként aposztrofálni őt. Változó megítélése önmagában is elgondolkodtató, történészként azonban nem esztétikai minősége érdekelt, hanem e sokszínű művészi pálya értelmezési lehetőségeinek gazdagsága. Sosem volt kérdéses számomra, hogy pályája egyike a 20. század első felének legizgalmasabb életműveinek: stiláris sokszínűsége magán viseli a századforduló útkeresését, a hangos külföldi sikereket követő „hazatalálása” során pedig vitathatatlan remekművek sorát alkotja. Festői tudását, mesterségbeli virtuozitását pedig művészettörténeti klasszikusok sora bizonyítja: a Szénagyűjtők és az Úrvacsora mai napig a Magyar Nemzeti Galéria kiállításának állandó darabjai – és számtalan külföldi szereplésük révén a hazai piktúra utazó nagykövetei. A Tulipános láda, a Züzü-képek vagy a Keresztapa reggelije a magyar festészet legismertebb és legnépszerűbb alkotásai közé tartoznak, közös kulturális emlékezetünk részei nemzedékek óta. Túl azonban a remekműveken és azok szövevényes stiláris kapcsolatain, az életút kacskaringói is kihívást jelentenek egy történésznek, hiszen a piaci siker és az autonóm alkotás kettős kihívása éppúgy jellemző sajátja a kor pályaképeinek, mint a művész közéleti szerepvállalásának erkölcsi dilemmája. Egyszóval egy mai kutató számára értelmezési lehetőségek, kutatási nyomvonalak sokaságát kínálja Csók pályája.

 

Kutatóárokban

A magyar művészet tapasztalt történésze már meg sem lepődik azon, hogy egy ilyen nagyságrendű életmű lényegében feldolgozatlan. Farkas Zoltán 1957-es kismonográfiája és Székely András 1977-es albuma felett jócskán eljárt az idő. Király Erzsébet, Jurecskó László vagy Szücs György korszerű szemléletű részkutatásai pedig nem pótolták a teljes pályakép hiányzó értelmezését.[1] Nemzedékek nőttek fel úgy, hogy Csók festészetéről nem alkothattak hiteles és saját képet, hiszen a közönség utoljára 1965-ben láthatta együtt az életművet, ezt követően Király Erzsébet és Szatmári Gizella kiállításai mutattak be válogatást műveiből.[2] Számos feladat állt tehát előttem, mikor csaknem egy évtizeddel ezelőtt az életmű részletes feltárására vállalkoztam. A háttér megteremtéséhez elengedhetetlen alapkutatások, adatbázisok felállításának időigényes aprómunkáját 2003-tól két esztendőn keresztül Székesfehérvár városának Deák Dénes ösztöndíja támogatta. A kiállítás előkészítő kutatásait pedig a Magyar Tudományos Akadémia Bolyai János Kutatói Ösztöndíja. Ezek erkölcsi és anyagi támogatása komoly ösztönző ereje volt munkámnak.

 

Helykeresés

Egy lehetséges életmű-tárlat színhelye valójában sosem volt kérdéses: Székesfehérvárhoz és Fejér megyéhez több ponton is kötődött Csók: sáregresi lévén megyei születésű, tanulmányait a fehérvári reálgimnáziumban kezdte, a harmincas években több művét maga adományozta a város képtárának, később pedig ez a képtár fogadta be főművét, a Báthory Erzsébetet. A mester halála után, 1962-ben pedig lánya nagyvonalú adománya révén a családi kúriában, a Fejér megyei Cecén nyílt meg emlékmúzeuma. Székesfehérvár évtizedek óta a kortárs magyar művészet egyik legfontosabb centruma, ám ezen a szerepén némiképp kívül esik Csók festészete. Mindössze egyetlen alkalommal, 1988-ban „Szimbólumok, mítoszok” címen volt együtt látható az életmű néhány kulcsfontosságú alkotása.

A dolgok szerencsés együttállása révén a megyei Szent István Király Múzeum igazgatónője, Dr. Demeter Zsófia nyitottnak bizonyult az életmű Csókhoz méltó, átfogó és színvonalas bemutatására. Majd a Városi Képtár részéről Szűcs Erzsébet és remek csapata is csatlakozott a vállalkozáshoz, ami azért is volt különösen bíztató számunkra, mivel a képtár munkatársai az elmúlt években több hasonló nagyságrendű, sikeres kiállítást hoztak tető alá. A kurátori munkát ettől fogva megosztottuk Gärtner Petrával, a megyei múzeum művészettörténész-muzeológusával: én „megálmodtam” a kiállítást ő pedig a gyakorlati megvalósulásért szállt harcba. Don Quijotte és Sancho Panza női megfelelőiként kiváló párost alkottunk (csak eredményesebbet).

 

Két szólamban

A két színhely adottságai meglehetősen eltérőek voltak: a megyei múzeumhoz tartozó Csók István Képtár két szinten nagy tereket, a Városi Képtár több, egymásból nyíló intimebb helyet kínált. A kiállítás tematikájában, a kiállításra kerülő művek kiválasztásában e körülmények döntő szerepet játszottak. Nyilvánvaló volt, hogy a térbeli (helyrajzi) megosztottság nem kedvez egy hagyományos, kronologikus életmű-tárlatnak. A lineáris pályakép helyett ezért választottam a „körkörös” bemutatást, azaz több, egymáshoz kapcsolódó témakör kibontását. Csók festészetének egyébként is sajátosságai a visszatérő motívumok átiratai, átértelmezései. A centrális elbeszélés lehetővé tette az évtizedeken át gyűrűző főbb motívumok kibontását, az életmű szembetűnő sokszínűségével szemben a belső koherencia bemutatását. Így a tágasabb terekkel rendelkező Csók Képtárban az akt és női szerepek témáját bontottuk ki, míg a Deák Képtár kisebb tereiben a családi jelenetek, tájképek intimebb ábrázolásai kerültek.[3] Ez a megosztás több szempontból is szerencsésnek bizonyult: egyrészt valamelyest követte az életmű kronologikus alakulását, amelyben a nagy szimbolista témák látomásait lassan felváltotta a mindennapi mozzanatok bensőség szépségének bemutatása; másrészt a korai monumentális művek befogadására keresve se találtunk volna jobb teret a Csók Képtárnál, míg a Városi Képtár ideális otthona volt Csók késői impresszióinak. A térbeli megosztottság egyébiránt az életmű festői törekvéseiben ambivalens jellegétől sem volt idegen, sőt végső formájában inkább kihangsúlyozta izgalmas kétarcúságát.

 

Kincsek a raktárakból

A művészettörténész és a kurátor kettős szerepe leginkább akkor feszült egymásnak, amikor a kiállítandó művek konkrét jegyzékének összeállítására került sor. Míg a történész számára a múlt rekonstruálásában csaknem egyenrangú összetevő a mű, vagy annak tárgyi hiányában annak dokumentuma, a kurátor mit sem ér megfakult reprodukciókkal, ha azok nyomán nem érhető el a műtárgy maga. Azt gondolhatnánk, hogy egy ehhez hasonlóan közismert életmű kapcsán aligha lehet új műveket felmutatni, pedig annak ellenére, hogy bemutatónk gerincét a hazai közgyűjtemények anyaga alkotja, kiállításunk számos újdonsággal szolgál.[4] A Magyar Nemzeti Galéria raktárából olyan monumentális pannók kerültek napvilágra mint a Tavasz (Schiffer villa pannója), a Honi soit quit mal y pense (Rossz az a ki rosszra gondol) vagy a Júda gyűrűje. A Fővárosi Képtár és az Iparművészeti Múzeum mellett Szeged, Kaposvár, Pécs és Miskolc múzeumai kölcsönöztek ritkán látható alkotásokat a tárlatra. A közgyűjtemények (kiváltképp az Nemzeti Galéria) áldozatkész és nagyvonalú együttműködése nélkül kiállításunk nem jöhetett volna létre. Erős szolidaritás volt ez, ami a túlélés érdekében, dacolva minden hátráltató körülménnyel egymás segítésével keltette életre kiállításunkat.

Csók néhány főműve annak ellenére „lappangott” ugyanis, hogy közgyűjteményben volt. A Nemzeti Galéria raktárában heverő Boszorkányszombat és a Nirvána pannóit Csók évtizedeken át műtermében őrizte, újra és újra átfestve azokat, ám méreteik miatt évtizedek óta nem láthatta azokat a nagyközönség. Kiállításunk jó apropó volt arra, hogy legalább az egyik mű restaurálásra kerüljön. A Nirvánát 1907-es párizsi és 1909-es budapesti bemutatóját követően csak egyetlen alkalommal 1955-ben, Csók Műcsarnokban megrendezett retrospektív kiállításán szerepelt. Gippert László, a Nemzeti Galéria főrestaurátora és csapatának köszönhetően a mű elhagyhatta a raktár félhomályát, hogy a körötte örvénylő asszonyok gyűrűjében ismét felragyogjon Buddha. Mindeközben Csók kelet-imádatára is fény derült. Dr. Fajcsák Györgyi, a Hopp Ferenc Kelet-Ázsiai Múzeum igazgatója révén nyomára bukkantunk Csók Párizsban vásárolt távol-keleti gyűjteményére.[5] Az egykori műteremlakást díszítő, bútorokból, dísztárgyakból álló gazdag tárgyanyag pedig megannyi festményről köszönt vissza, amelyekből többet kiállításunkra is megszereztünk. Ezzel a tárlat eddigi gondolatkörei (szimbolizmus/ impresszionizmus; végzet asszonya/ tiszta nő) a kelet/ nyugat fogalompárral egészült ki. 

 

Kép ami nincs

Korán szembesülnünk kellett a Csók-életmű azon sajátosságával, hogy a főművek egy jelentős része magántulajdonban van vagy lappang. Ezért a kiállítás előkészítéseként egy figyelemfelkeltő cikkben adtam közre a különösképpen hiányzó, keresett művek sorát.[6] Elszomorítóan kevés eredménnyel, a felhívás nyomán egyetlen kép sem került elő. 1965-ben könnyebb volt egy életmű-kiállítás anyagát közönség elé állítani, mint 2011-ben. Az aukciós katalógusok „magukat kellető” színes reprodukciói azt az illúziót keltik, hogy a mű létezik a maga tárgyi valóságában. Ezzel szemben az igazság az, hogyha a festmény a tulajdonos „óvó fogságában” lapul, akkor létezése a nyilvánosság számára pusztán virtuális. Példának okáért a Vámpírok évtizedek óta csak raszterpontok szövedékeként létezik, kivonva a közösségi tapasztalás köréből. Pedig a műalkotás olyan teremtmény, amit a vizsgálódó tekintet nem felemészt, hanem táplál. Kérdés marad persze az is, hogy a reprodukciók hálózatában folyamatosan és hangsúlyosan létező mű kisajátítható-e? A műtárgyak védettségének intézménye egykor épp a gyűjtő közösségi felelősségét helyezte előtérbe. A magántulajdon mindenhatósága ezt radikálisan felülírta. Noha a megkeresett aukciósházak vállalták a közvetítő szerepét, a föllelt tulajdonosok egy része mereven elzárkózott képe bemutatásától. Így maradt csonka Züzü-termünk, nélkülözve a Olvasó Züzüt és a Beteg Züzüt (utóbbiért irreálisan magas biztosítási összeget követelt tulajdonosa).

 

Kép ami van

Ezzel szemben az elmúlt évtizedben létrejött, nevüket öntudattal vállaló jelentős képgyűjtemények tulajdonosai messzemenőkig együttműködőek voltak. Így váltak láthatóvá kiállításunkon Kovács Gábor gyűjteményéből Csók olyan főművei mint a Cselédszerzőnél és a Tavasz ébredése. A festő leszármazottja, Dr. Csók Sándor jóvoltából a Grünwald-villa monumentális pannója, a Mulató társaság pávával. Szintén magángyűjtők önzetlen felajánlásának köszönhetjük, hogy eddig soha nem látott gazdagságban tárul elénk Csók harmincas években, a kengyeli Léderer-kastélyban festett műveinek pompás sorozata. Kiállításunk egyik legkalandosabb utat bejárt műve kétségtelenül Réthi Vera 1925-ből származó képmása. A portrét még évekkel ezelőtt londoni magántulajdonban fedezte fel egy műértő hazánkfia. A Diego Velazquez modorában festett szépséges gyermekportréról rövid úton kiderült, hogy a háború előtt Csók többször kiállított és reprodukált műve volt, amit maga a mester is legjobb képmásai között tartott számon. A képmás (amelyet a hazai közönség utoljára a harmincas években láthatott itthon) az ábrázolt lányának falán függött, aki nem zárkózott el a családi ereklye magyarországi bemutatásától.[7] Mitöbb, egy köteg családi dokumentumot is rendelkezésünkre bocsájtott, amelyekből a kép jellemzően közép-európai történelmi háttere is kirajzolódott, középpontjában Réthi Zsigmond műkereskedővel. Réthi Vera varázslatos szépségű portréja most ott ragyog kiállításunkon, a  Züzü-képek szivárványos gyűrűjében. Hazahozatala egy áldozatkész vállalkozó (Pepper Art Project) támogatásának köszönhetően valósult meg.

 

Smink

Magam már kezdtem azt hinni, hogy a megannyi összegyűjtött remekmű, a Thámárok lenyűgöző sora, a Züzü-képek vagy a Nirvána hívószavára megmozdulnak a klasszikus szépségre éhes látogatók, hogy hosszú konvojokban kanyarogjanak majd a város felé. Kollegáim józan szkepticizmusa azonban józanságra intett. A művek avítt sokaságának a látványtervezők és marketingesek adtak arculatot. A könyvtári kutatószobákban otthonos bölcsész számára csillagászati árakért ugyan, de Csókunk megkapta azt a divatos sminket, ami nélkül manapság egyetlen „művész” se léphet nyilvánosság elé. A decensen visszafogott kék-szürke falakon felragyogtak színei, a város utcáin fellobogtak zászlói, plakátjai és egy darabig úgy tűnt az angol trónörökös házassága után kiállításunk a legfontosabb történés a világban. A két múzeum azóta is féltő-értő gondoskodással ápolja újdonsült eseményét, tárlatvezetésekkel, gyermekprogramokkal, sőt legújabban kortárs plakáttervek bemutatójával. A látogatók megfontoltan csordogálnak, sose gondoltam volna, hogy az a jó öreg Fehérvár ilyen messze van Budapesttől!

Jómagam íróemberként már a készülő katalógus mondatait ízlelgetem, Csók festészete ugyanis továbbra is bűvkörében tart, s aligha van fontosabb hivatásom, minthogy e bűvölet körét kiterjesszem.



[1] Farkas Zoltán: Csók István. (Magyar mesterek) Képzőművészeti Alap, Budapest, 1957.; Székely András: Csók István. Corvina, Budapest, 1977.; Király Erzsébet: Pogányság és Megváltás. Csók István nagybányai tematikája és a mítoszkereső századvég. In: Művészettörténeti tanulmányok Sinkó Katalin köszöntésére. A Magyar Nemzeti Galéria Évkönyve 1997-2001, Budapest, 2002, 223-238.; Szücs György: „Pictura irredenta.” Egy Csók István-kép értelmezése. In: uo. 297-305.; Jurecskó László: Csók István és a magyaros stíl. In: „A feledés árja alól új földeket hódítok vissza.” Írások Tímár Árpád tiszteletére. MTA Művészettörténeti Kutató Intézet, MissionArt Galéria, Budapest, 2009, 185-194.

[2] Csók István (1865-1961) emlékkiállítása. Rendezte: Telepy Katalin. Magyar Nemzeti Galéria, Budapest, 1965.; Szimbólumok, mítoszok. Csók István-festmények 1899-1917. Rendezte: Király Erzsébet, Kovalovszky Márta, Ladányi József. István Király Múzeum, Székesfehérvár, 1988.; Válogatás Csók István (1865-1961) festőművész műveiből. (Mesterek és mesterművek). Rendezte: Szatmári Gizella. Nyíregyháza, Városi Galéria, 2001.

[3] A kiállítás főbb gondolatkörei: Egy tiszta hang: falusi idill; Égi és földi szerelem; Önarckép és akt; Szent és profán: Mária Magdolna és Báthory Erzsébet; Tavasz Árkádiában; Bűn és gyönyör: Thámár; Kelet és Nyugat: Nirvána; Párizsi nő; A modell; A megtalált paradicsom: sokácok; Édes semmittevés: az otthon nosztalgiája. Az impresszionista Csók: Az otthon tájai; A kert: a csendes élet eszménye; Az ártatlanság kora: Züzü-képek; Impressziók: Balaton;

[4] A bemutatott 120 műből 90 származik közgyűjteményből: 55 MNG, 12 Székesfehérvár, 24 egyéb vidéki múzeum.

[5] Fajcsák Györgyi: Kínai műgyűjtés Magyarországon a 19. század elejétől 1945-ig. Budapest, 2009, 136-137.

[6] Révész Emese: Csók István: Wanted. Artmagazin, 2009/1, 78-81.

[7] A kép kalandos hátteréről lásd ugyanezen szerző cikkét az Artmagazin júniusi számában.