Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Csók István Pusztakengyelen

2011.07.16

Révész Emese

Fák, virágok, fények

Csók István pusztakengyeli festményei*

 

Csók István festészetével kapcsolatban számos előítélet él a művészetkedvelők gondolkodásában. Ezek egyike szerint életművének legjava a századfordulóhoz köthető, munkássága az első világháború után már nem számottevő. E tévhitnek a Keresztapa reggelije, a Margithíd vagy az Amalfi is elegendő cáfolata lenne, de Csók István Székesfehérváron nemrég megnyílt életmű-kiállításának egyik újdonsága éppen a harmincas években Pusztakengyelen festett művek pompás sorozata.

 

E művek kvalitása első pillantásra is meggyőző, oldott színpompájukból áradó napfényes derűjük magával ragadó. A Lederer-Ungár család körében festett művek az idős mester hosszú életművének végső kiteljesedését bizonyítják. A kengyeli képekből áradó szelíd életöröm Csók és a magyar impresszionizmus legszebb kései termései közé tartoznak.

       Csók 1934 és 1944 között, egy évtizeden át töltötte a nyarakat a pusztakengyeli Léderer-kastélyban. Mostani ismereteink szerint mintegy húsz alkotást köthetünk e kapcsolathoz, de a visszaemlékezések szerint egykor a harmincat is meghaladta a kengyeli művek száma. A Jász-Nagykun-Szolnok megyében fekvő, nagy kiterjedésű birtok és a hozzá tartozó kastély urai ekkor Léderer-testvérek. A birtokot még apjuk, Léderer Károly (1862-1930) szerezte, aki testvéröccsével, Léderer Artúrral együtt a családból elsőként fordult a művészetek felé. Léderer Artúr a századelő legmodernebb irányzatainak támogatásával tűnt ki, a Bajza utca és Aradi utca sarkán ma is álló palotáját Bálint Zoltán és Jámbor Lajos tervezte. A palota külső mozaikdísze Kernstok Károly, belső bronzreliefjei Ligeti Antal nevéhez alkotásai. Műgyűjteményében Munkácsy Mihály és Fényes Adolf művei szerepeltek, portréját Kersntok Károlytól rendelte meg. E műpártolói hajlamokat a család más tagjai is örökölhették, hiszen Léderer Károly hat gyermekének egyike, Anna férjével együtt úgy döntött, hogy gyermekeik portréját Csók Istvánnal festetik meg.

       Csók ekkor tájt igyekezett arcképfestőként is elismerést (és ezzel együtt jövedelmező portrémegrendeléseket) szerezni. 1932-ben litográfiai sokszorosításban közreadott Züzü-ciklusa pedig a gyermekportré legavatottabb hazai mesterévé avatta. Így mikor Léderer Anna és férje, Ungár György úgy döntött hogy négy és hat esztendős fiaikról portrét készíttetnek, a műfaj egyik legjobb képviselőjéhez fordultak. Választásuk igen előnyösnek bizonyult, mert Csók a remekbeszabott képmást festett a testvérpárról. A festés folyamatát megörökítő fotósorozat tanúsága szerint Györgyöt és Pétert valóban a kengyeli kastély parkjában, egy kényelmes kanapén ülve örökítette meg. Az 1934 augusztusa és szeptembere között heteken át készülő portré kivitelezése nem volt egyszerű a hosszú modellülést nehezen viselő gyerekek miatt. Csók minden módon igyekezett lekötni a kisfiúk figyelmét, festés közben a Dzsungel könyvét mesélte, a szünetekben pedig szívesen sakkozott velük. A zöldellő kastélykert háttere előtt megjelenő kék-vörös csíkos zakót viselő gyermekek színpompás együttese egyike Csók legszebb gyermekportréinak.

       Az elkészült kettős képmással vélhetően a szülők is elégedettek voltak, mert hosszabb távra is megegyeztek a festővel. Megállapodásuk szerint Csók meghatározott összegű évjáradékot kap a családtól, cserébe nyaranta teljes ellátás mellett néhány hetet tölthet kastélyban, ahol 2-3 művet fest vendéglátóinak. E nagyvonalú mecenatúra igen előnyös volt Csók számára, aki elismertsége ellenére állandó anyagi gondokkal küzdött. A két család a kengyeli nyaralásokon kívül is tartotta a kapcsolatot, Bajzai utcai pesti lakásuk ugyanis csupán pár háznyira volt Csók fasori műtermétől.

       Minden bizonnyal a pesti műteremben készült Léderer Anna portréja. Az 1935-ben festett arckép kissé merev beállítása a főúri képmások hagyományait követi, ám oldott festésmódja, eredeti színpárokból építkező koloritja ritka elevenséget kölcsönöz a portrénak. Hasonló fölényes festői tudást tükröz a képmás kis méretű, virtuóz vázlata. A ház szépséges úrnőjét az ezt követő években még több alkalommal megörökítette Csók. 1936-ban virágözönben, burjánzó növényi háttér előtt, szűk virágmintás ruhában festette meg. Ugyanebben az esztendőben immár a kengyeli birtokon, egy rózsatő mellett jelent meg a napsárga ruhába és fekete kalapba öltöztetett asszony. E portrékat, amelyek Csók arcképfestői tehetségének legjavát nyújtották, alkotójuk jeles kiállításokon is bemutatta, így szerepeltek a Műcsarnok „A nő a művészetben” című tárlatán vagy a Szinyei Merse Pál Társaság kiállításán.

       A kengyeli birtok ideális környezetet és számos festői témát nyújtott Csók számára. A századfordulón épült kúriát hatalmas park övezte, rendezett virágágyásokkal, rózsalugasokkal. A kastélykert nevezetessége volt a nagy méretű medence, amelynek vizében nyaranta hűsölhettek a ház lakói és vendégeik. 1938-ban Csók e medence partján napozó fiatal lányt (Léderer Anna unokahúgát, Csázy Máriát) is megörökítette. A napfényes életkép rokona Csók ekkortájt festett strandképeinek, amelyekhez hasonlóan ez is egy új életeszményt, a napfürdőzés újszerű divatját idézi meg. Az arisztokrácia „édes élete”, egy letűnt világ polgári  miliője jelenik meg azon a bensőséges családi képen, amely a kengyeli kastély szalonját örökíti meg. A napfényes szobában a nagycsalád tagjai zongoráznak, sakkoznak, olvasnak, együttesük derűt és békességét sugároz. A szoba berendezése mentes minden hivalkodó külsőségtől, szobája falát a nagyapa, Léderer Károly portréja ékesíti. Az 1930-ban tragikus hirtelenséggel elhunyt családalapító posztumusz képmását szintén Csók festette meg még 1935-ben. Fehér öltönybe öltöztetett elegáns modelljét a birtok egyik közkedvelt pihenőhelye, a rózsalugas színpompás háttere elé helyezte el.

       Léderer Károly testvérével együtt Bécsben gazdasági főiskolát végzett. Ennek köszönhetően a kengyeli birtok amolyan mintagazdaságként működött, prosperáló zöldség-  és növénytermesztéssel, lótenyésztéssel. A birtokot négy majorság egészítette ki, ahonnan a termést lóvasúttal szállították a központi útvonalakhoz. A termelés gépesítése igen korszerű volt, német traktorok, gőzgépek, cséplőgépek segítették a munkát. A modern géppark még Csókot is megihlette, aki 1938-ban a majorsági udvaron álló traktorok együttesét is megfestette, igaz a zordon vasmasinák tövébe odafestette az uradalmi gépész piros ruhás, szőke kislányát is.

       Nagy múlttal rendelkező motívumot dolgoz fel Csók, mikor megfestette a virágzó barackfát. A vén barackfa tavasszal főmotívuma régóta foglalkoztatta Csókot. A virágzó faág jellemzően japonizáló motívum, amely az 1880-as években Hokusai fametszete nyomán már Van Gogh-ot is megihlette. Csók 1909 körül két változatban is megformálja a Virágzó bodzafát, amely aztán valamivel később feltűnik árkádikus látomásán, a Schiffer-villa dekorációjára szánt Tavasz című pannón is. 1911-ben – szintén Van Gogh egyik utolsó művének ihletésére – készül az Almafavirágok. nem véletlen tehát, hogy 1939-ben Pusztakengyelen is oly hosszan elidőzik a „vén barackfa” tövében. A göcsörtös, de még dús viráglombot hozó fát Csók vélhetően alteregónak tekintette, és mikor a fa az időnek megadva magát kidőlt, együtt érzését tanúsítva az enyészetnek induló fának is szentelt egy művet (A vén barackfa tragédiája).

       A virágzó gazdaság emellett „klasszikus” impresszionista témák sorát is kínálta a festőnek. A Virágzó rét és a Virágzó repcetábla kötetlen színfutamokba oldotta a látványt, egyszer a rózsaszínre, máskor aranysárgára hangolva a művet. E két tájfestménye azonos festői gondolkodást tükröz, mint Csók húszas években festett Balaton-képei. Ott a víz testetlen felszíne, itt a termés puhán áramló színtömege uralkodik, de mindkét esetben lemond minden elbeszélő elemről, tisztán színfelületekbe oldva a közvetlenül megfigyelt természeti látványt. E mező-képek a Balaton-képek méltó folytatásai, amelyek Csók festőiségének beteljesedését ünneplik.

       A kengyeli nyarak jelentőségét mi sem bizonyítja jobban Csók életművében, minthogy 1935-ben önarcképét is ott festette meg. Életművében az önarckép műfaja viszonylag ritka, ugyanakkor igen hangsúlyos. Első átgondolt önarcképét 1905-ben Párizsban festette (Műteremsarok), ezt követően a firenzei Uffizi világhírű önarckép-galériájának felkérésére örökítette meg saját vonásait 1912-ben és ezt követően csak a kengyeli nyarak hatására fordult újra (és immár utoljára) a műfaj felé. A kengyeli önportré abban a tekintetben is egy árgondolt program részének tekinthető, hogy párizsi és firenzei előzményeihez igazodva ezúttal sem pusztán saját vonásainak megörökítése a cél, hanem egyfajta „ars poetica” megfogalmazása. Ahogy a Műteremsarok és az Uffizi-önarckép is, úgy ez a képmás is a festőmesterségről magáról vall. Középpontjában az alkotás aktív folyamatában lévő művész jelenik meg, a mű „teremtésének” pillanatában. Színtere a kengyeli virágos kert, hátterében a nyári pavilon árnyékában hímző Léderer Annával. Csók úgy tűnik fel, amint éppen ezt a látványt festve egy pillanatnyi szünetet tartva felénk fordul. Az örökifjú művész égszínkék zakójában, sárga szalmakalapjában e világi Paradicsom vendégeként ábrázolja magát. A kert dús organizmusa és az asszonyi szépség ebben az összefüggésben szimbolikus jelentést nyer, mint a töretlen életerő, a megújhodó alkotóerő forrása.

      

*A tanulmány a Magyar Tudományos Akadémia Bolyai János Kutatási Ösztöndíjának támogatásával készült.