Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Csók István Báthory Erzsébet

2010.01.31

 

Művészettörténeti Értesítő, 2009/4, 283-313. 

 

RÉSZLET

 

CSÓK ISTVÁN: BÁTHORY ERZSÉBET (1895)

EGY „MESTERMŰ” FOGADTATÁSA ÉS UTÓÉLETE

 

 

„Pingálom a nagy vásznat”

 

Csók Istvánt hosszú pályája folyamán mindvégig foglalkoztatta Báthory Erzsébet története. Festménye csaknem egy évtizedes előmunkálatok után készült el, majd a kompozíciót művek sorozatán haláláig variálta. Még visszaemlékezéseiben is szükségesnek érezte feljegyezni, hogy a téma első változatát mintarajziskolás évei alatt festette meg.[i] Képe a ruhátlan áldozatai körében vérben fürdő fejedelemasszonyt, a história egyik legismertebb és legborzongatóbb epizódját elevenítette fel. 1910-ben Lázár Bélához írott levelében a jelenet részletesebb leírása mellé a kompozíció vázlatos rajzát is mellékelte: „Arra még emlékszem, hogy Báthoryt magát ábrázolta a kép mezítelen, hogy a meséhez illően vérben fürödjék. Egy-két megölt lány a márvány medence körül s a vénasszonyok küzdenek az utolsó áldozattal.”[ii] (2. kép) A kép kitüntetett szerepét jelzi, hogy a Székely Bertalan mellett töltött, később igen kritikusan emlegetett budapesti tanulóéveiből a festő ezt az egyetlen művét emelte ki. Megjegyzéseiből ítélve az „extrém fürdőzők” mozgalmas kompozíciója túl nagy kihívás elé állította a fiatal művészt, és számos előkészítő vázlat és lekapart változat után végül sosem vitte nyilvánosság elé e korai kísérletét.[iii]

Néhány esztendővel később a 17. századi história egy másik epizódjának kidolgozásához látott hozzá, a szolgálóit kegyetlenül megkínzó úrnő életének egy kevéssé ismert mozzanatát választotta. Saját leírása szerint a képen „tomboló, üvöltő vad vénasszonyhad küzd egy vöröshajú lánnyal, ki borzalmasan védekezik, hogy egy csomó hóban fetrengő, előzőleg már agyongyötört lány közé ne kerüljön, kiket épp most öntöztet le jeges vízzel a ház úrnője, ki magánkívül a gyönyörtől, kéjes mosollyal az ajkán trónol mind e rémes zűrzavar fölött”.[iv] (1. kép) A téma párizsi tanulóéveinek végén kezdte el ismét foglalkoztatni Csókot. Noha a nyilvánosság elé vitt első műve, az 1889-es párizsi világkiállításon kiállított Krumplitisztogatók sikert aratott, ő olyan mesterművet kívánt a Báthoryval megalkotni, amely „a régi nagy mesterek remekműveivel vetekszik”.[v] Munkácsy kolosszálképeinek mesterségbeli virtuozitása és a mestert övező dicsfény ellenállhatatlan vonzerőt gyakorolt a fiatal Csókra, aki további párizsi éveihez a Munkácsy-ösztöndíj támogatását remélte.[vi] Miközben 1890 folyamán Münchenben a sorsdöntő díj eredményére várt, már azt a művét komponálgatta, amelyiket Párizsban tervezett megfesteni. Pályázatának mellőzése egyúttal a Báthory további sorsát is megpecsételte, amely így nem a francia, hanem a bajor művészeti miliőben született meg. Az ezt követő négy esztendőben egyre intenzívebben foglalkoztatta Csókot nagy kompozíciója. 1891-ből már ismeretes az egyik mellékalakhoz készült vázlata.[vii] 1893 januárjában egy leveléhez mellékelte a teljes kompozíció véglegeshez közel álló vázlatát.[viii] Ezen ugyan már világosan kirajzolódott a kompozíció kétpólusú szerkezete, Báthory Erzsébet elkülönülő figurája, de a „vének” még csak passzív szemlélői voltak az áldozatok szenvedéseinek. A végleges változat ezzel szemben fizikai közelharccá fokozta a kínzók és áldozataik küzdelmét, ezáltal is kiélezve az intenzív testi fájdalom és belsőleg megélt lelki gyönyör ellentétes állapotát.

1893. november elsejei keltezéssel szüleihez írott levelében önirónikusan egy Petőfi-átirattal vázolta helyzetét: „Műtermemben egész nap / Nagy létrán dolgozok. / Pingálom a nagy vásznat / Hogy szinte izzadok. / Anyám, ha most ezt látnád / Tudom azt mondanád: / »Az istenért, lepottyansz / Nem féled a halált?« / Apám, ha most ezt látnád / Tudom azt mondanád: / »Az ördög hurcolt oda / Piszkítni a ruhád«.”[ix] Az igen nagy méretű kép kivitelezése nemcsak óriási technikai kihívást jelentett a fiatal festő számára, hanem biztos anyagi hátteret is igényelt. „Álmodni se mertem volna ily óriási kép megfestéséről, ha a hátam mögött nem tudom az egresi malmot” – jegyezte fel később Csók rövid önéletrajzában.[x] Apja, Csók Lajos sáregresi malma elég jól jövedelmezett ahhoz, hogy a molnármester fia festői ambícióit támogatni tudja. A rendszeres havi apanázs mellett édesapja a készülő nagy mű minden költségét fedezte, titkon talán azt remélve, ha fia idővel Munkácsyhoz hasonló hírnévre jut, befektetése bőséggel megtérül majd. A Báthory festéséhez Csók 1892 körül nagy belmagasságú, felülvilágításos, télikerttel ellátott műtermet bérelt Münchenben.[xi] Apja támogatása fedezte az előtanulmányokhoz szükséges kosztümök beszerzését és a nem csekély modellköltséget. Képe kulcsfontosságú főalakjáról beállított műhelyfotót is készített (3. kép). Az erejüket meghaladó anyagi áldozatot vállaló szüleit leveleiben tudósította képe haladásáról, de emellett fényképeket is küldött a festmény egyes stádiumairól. „Képemet újra átkomponáltam. Most megint egészen más, mint a fotográfián a mit küldtem. Hanem most meg is hagyom ám, különben a világ végére sem leszek vele készen.” – írta szüleinek 1893 novemberében.[xii] A mellékelt felvétel szerint a kompozíció alapvonásaiban már ekkor készen állt, de a végleges mű csaknem valamennyi részletében eltért e korai tervezettől (4. kép). A fényképezés mint segédeszköz és a munka dokumentálásának eszköze jelentős szerepet töltött be Csók munkájában. A megfestés utolsó szakaszában egy fotósorozatot is készíttetett magáról a már csaknem kész vászon elé felállított, guruló állványzat előtt (6–7. kép). A fotókon Csók eltérő pózokban, a gondolkodó, a munkálkodó és a győzedelmes művész szerepeiben örökítette meg magát.

A festmény több mint két esztendő után, 1894 végére készült el. Csók ez idő alatt más nagyobb kompozíción nem dolgozott, energiáinak javát a Báthory Erzsébet kötötte le. Emlékiratai szerint képe 1895 februárjában hagyta el Münchent, „mint valami begubózott lepke, erősen bepakolva utazott Párizs felé, hogy színes szárnyait csillogtassa a májusi Salonban”.[xiii] Ám azzal, hogy művét a nyilvánosság elé engedte, még közel sem tekintette azt befejezettnek. A modernizmus szemlélete szerint ugyanis egy mű sohasem érheti el a befejezettség állapotát, csupán közelíthet ahhoz, éppen ezért idejét múlta az akadémizmus remekmű-kultusza. Csók és müncheni társai egyfajta átmeneti szemléletet képviseltek, még hajtotta őket a remekmű iránti vágy, de idővel belátták, hogy a modernista mestermű paradoxon. Hollósy újabb és újabb variációkban közelített a Rákóczi-induló benne élő ideáljához, Thorma egy életen át festette a Március tizenötödikét, míg Csók az útkeresés éveiben sorra semmisítette meg nagy műveit. A Báthory Erzsébetet csupán az mentette meg az átfestésektől vagy a feldarabolástól, hogy befejezése után nem sokkal közgyűjteménybe került.[xiv] Így Csók variánsok sokaságában gondolta újra a témát.

Budapesti letelepedése, 1910 után kezdte el újra foglalkoztatni a téma, ám ekkor már egészen más festői problémát jelentett számára, mint müncheni éveiben. A húszas évektől mind sűrűbbé váló variánsok többsége a főalak replikája, ám akad közöttük néhány olyan kompozíciós változat is, amely a nagy mű valódi újragondolásának tekinthető. Az egykor Ernst Lajos gyűjteményében őrzött változat megtartotta az eredeti kép felépítésének alapvonásait, ám egészében olyan impresszionisztikus festői szabadság jellemzi, amit az akadémikus ideálhoz közelítő „őskép” már méreteinél fogva is nélkülözni volt kénytelen (8, 9. kép).[xv] A húszas években festett expresszív változatokon az eredeti kompozíciót néhány szereplőre redukálta, így nyomatékosítva a téma ellentétpárokból kibontakozó karakterét.[xvi] (10, 11. kép) A Báthory negyedik átirata leginkább a pasticcio műfajába sorolható, hiszen az a kiindulópontként használt eredeti nyomán szürrealista víziót formál a jelenetből.[xvii] (12. kép) A húszas évek végére tehető Prihoda István rézkarcolt változatának keletkezése is, amely a nagy kompozíció redukált átirata.[xviii] (13. kép)

A századforduló egyéni vezérmotívumaihoz kapcsolódó „önparafrázisok”, sajátos festői önreflexiók különösen gyakorivá váltak Csók két háború közötti festészetében. A Báthory mellett festőileg a legváltozatosabb variánsokat az 1906-ban festett Thámár ihlette. A Báthory Erzsébetre készült kreatív változatok első említésére az Ernst Múzeum 1917-es kiállításán bukkanunk, majd 1921-től rendszeresen szerepeltek átiratok a nyilvánosság előtt.[xix] A variációk többsége abban az időszakban készült, amikor Csók emlékiratainak első változatát fogalmazta meg, ami megmagyarázza, miért kapott a memoárban olyan kiemelt szerepet az ifjúkori főmű. A kompozíciós változatok emellett sajátos választ is jelentettek a Báthory kritikusainak, akik nyomon követhették, miként újul meg a régi téma az új festői törekvések fényében. Bálint Aladár e szavakkal méltatta a mű 1917-ben kiállított változatát: „E kiállítás legizgatóbb, legérdekesebb darabja a több évtizeddel ezelőtt festett monstruózus »Báthory Erzsébet« utólag vászonra »jegyzett« színvázlata. Bámulatosan szellemes apróság, és ami tanulság, a képzőművészet közel harmincéves evolúciójából az idegen elemektől való megtisztulásából benne meggyökeresedett, az szublimáltan, úgyszólván átszellemülten ott ragyog e kis vászon felületén. E tanulságok emelik oly magasra ezt a vázlatot a régi »eredeti« fölé.”[xx] Akadémikus történeti vásznát Csók a modernizmus ideáljaihoz idomuló utólagos vázlatok révén rehabilitálta, e reinkarnációkban mentve át a „nagy témát” az ifjabb generációk emlékezetébe.

 

 

A „mestermű” az autobiográfia narratívájában

 

„Egy festő élete akkor kezdődik, mikor észreveszik.” E szavakkal nyitja Csók emlékezéseit, első jelentős – azaz általános feltűnést keltő – műveként említve a Báthory Erzsébetet.[xxi] Memoárjában kulcsszerepet kap fiatalkori históriai képe, amelyet élete fordulópontjain rendre felidéz. Egyfajta etalonná váló műve fokozatosan a művészi küzdelem, sikervágy és kudarc szimbólumaként kap formát írásában, benne ölt testet a „Nagy Mű” utáni sóvárgás éppúgy, mint az akadémizmus béklyója vagy „Mammon kísértése”. A művész-önéletrajzok hazai példái közt szokatlan irodalmi igényességgel megfogalmazott emlékeiben Csók a modern művész-szerep lélekrajzát nyújtja. Az utazási fejlődésregények mintáját követve hőse Budapesttől Münchenen át Párizsig tartó bolyongásai során kutatja önmagát, mígnem hazatérve rálel művészi kiteljesedésének „igaz útjára”. Diákkori naplója alapján a harmincas években írott, és 1945-ben kiadott memoárjával a festő visszamenőleg legitimálta helyzetét.[xxii] Saját életéből konstruált narratívájában a Báthory a pályakezdő müncheni évek csúcspontja, teljes körű sikert ígérő mesterműve, pályája alkonyáról visszatekintve pedig az „igaz” modernizmus ellenpontja, a „megélhetési akadémizmus” csődjének intő emléke. Képének sorsa és megítélése Csók elbeszélésében összefonódik az alkotó egyéni élettörténetével, amelyet az emlékező-író öröm, kudarc és kiábrándulás hullámzó lelkiállapotaival tár az olvasó elé.

Elbeszélése szerint a kép születését a Munkácsy-díj elvesztése fölött érzett keserűségből fakadó dac ösztönözte, bizonyításvágytól fűtött megalkotása a legteljesebb anyagi biztonság és lelki harmónia éveire esett. „És most életem legragyogóbb szakaszához értem. Ez a három esztendő csupa fény, csupa mámor, csupa szenzáció. Mindenem megvolt, hogy zavartalanul azt tegyem, ami legjobban esik.” – idealizálja Csók a kép születésének müncheni időszakát.[xxiii] Ám a festő életének „legragyogóbb szakasza” a Báthory bemutatásával véget ér, a remélt állami vásárlás késlekedése maradandó törést okoz a fiatal művész pályájában. Az elutasítás nagyságrendjét és hatását erősen eltúlozzák az emlékiratok, végzetes és vissza nem fordítható bukásként állítva az utókor elé a történteket. „Ha ez a vásár egy évvel előbb, akkor történik, mikor Párizsból hazahoztam a képet, talán életem folyása is egész más, a helyes irányba fordul. Míg így, a rideg visszautasítás, mellyel a képet itthon fogadták, oly zavarólag hatott lelki egyensúlyomra, hogy a bekövetkező nyomorúságtól való félelem józan értelmemet tökéletesen elhomályosította. Már a Munkácsy díj elvesztése nagyon megrendített. A Báthory katasztrofális kudarca aztán végképp megpecsételte sorsomat.”[xxiv] Csók a Báthory Erzsébet kálváriájával indokolja az azt követő évek mély alkotói válságát. Emlékiratainak fejezetcímeit idézve: a „Káosz” éveiből „Feltámadást” csak Párizs, majd végleges hazatelepülése hoz. A kép utoljára akkor kap szerepet emlékirataiban, amikor Ferenczy Károly tanácsára szembesül a Szépművészeti Múzeum állandó tárlatán kiállított fiatalkori műveivel. Saját utólagos ítélete immár igazodik kora művészettörténeti szemléletéhez, amely az akadémizmus „rettenetes béklyójában” vergődő nagy históriai képének már csupán művelődéstörténeti jelentőséget tulajdonít: „Mégiscsak jobb lett volna visszatérni az Úrvacsora, az Árvákhoz, egyéniségemből fakadó, tehát igaz művészethez, mint futni Mammon lidércfénye után, mely végül is ingoványba csalt. Már Báthory maga is eltévelyedés volt.”[xxv]

Philippe Lejeune „önéletrajzi paktumnak” nevezi az autobiográfiáknak azt a közös vonását, hogy a szövegben megjelenő szerző és a szövegen kívüli szerző azonos.[xxvi] E szövegek e viszonyból származtatják hitelességük ígéretét, miszerint leírásuk az őszinteség (igazság), valósághűség (referencialitás) és a nyelv mimetikus természetéből eredő áttetszőség alappilléreire épül.[xxvii] Noha helyzetéből adódóan Csók is a szemtanú pozíciójába helyezkedik, írása a szisztematikus tényfeltárás, adatközlő tárgyszerűség helyett az adott korszak, miliő mentalitását jellemző epizódokból épül fel. E tekintetben könnyed nyelvezete, elbeszélői stílusa, karaktereinek megformálása a magyar regényirodalom anekdotikus hagyományainak követője. Ez az epizodikus-anekdotikus megközelítés jellemzi a Báthory Erzsébet leírását is. Az alkotás eufóriája és a bukás nihilje mögött elmosódnak a mű születésére vonatkozó adatok, kronológiai tények. Esztétikai, mesterségbeli problémák helyett a művész lélektani drámája jut főszerephez.

A Báthory keletkezéstörténetét Csók egyetlen mesterien felépített epizódba sűríti, amely a főhősnő alakjának megszületését az ideális modell megtalálásával kapcsolja össze. Elbeszélése szerint művész és modellje között az alkotás pillanatában különös, már-már intim viszony jön létre. A kölcsönös függés érzelmileg telített állapotában a festő totálisan alárendeli saját akaratának modelljét, aki csak személyiségét vesztve, az extázis transzában képes magára ölteni a megelevenített figura vonásait: a mű sikerének kulcsa tehát az alkotó démoni karakterének kibontakoztatása, a modell teljes metamorfózisa. A modell ezekben az elbeszélésekben olyan médiummá lényegül át, aki átjárást biztosít a magas művészet szférájában, akin keresztül láthatóvá válik a Mestermű. Pár évvel később éppen ezt az összetett viszonyt formálta képpé a Párizsban festett Műteremsarokban.

Miközben Csók látszólag betekintést enged olvasójának az alkotáslélektan legbelsőbb rétegeibe, epizódja voltaképpen azt a modern művészről alkotott irodalmi mintát követi, amelynek egyik alaptípusát Emil Zola A mestermű (L’Oeuvre) című regénye képviseli. Emlékirataiban külön kitér arra, milyen nagy hatást gyakorolt a regény a müncheni magyar festőfiatalokra: „Ekkortájban jelent meg Zola hatalmas regénye, a L’oeuvre” (A mű). – Ez a könyv többet tett a művészeti irányok új alakulására, mint maguk a művészek… Mily lázban égve olvastuk e könyvet Neográdyval! Hogy szívta be lelkünk ezt a mennyei mannát! Igen, ha kell, pusztuljunk, de az ige nem hullt terméketlen sziklára!”[xxviii] A regény szemléletének egésze nyomot hagyott azon a módon, ahogy Csók saját pályáját elbeszélte. Memoárjának vezérfonala a modern művész önemésztő küzdelme a Mestermű létrehozására. A tökéletes Mestermű igézete tartja lázban a Báthory alkotásakor, és ez a szenvedély űzi a későbbi nagy szimbolista művek festése idején. Ahogy közös szükségszerű bukásuk, Claude-hoz hasonlóan Csók is rendre megsemmisíti alkotásait, a Melankólia éppúgy „arabs tőrének” áldozatává lesz, mint a Krisztus és Vénusz.

 

 

„Hiaena Chejtensis”

 

Az erdélyi fejedelemasszony rémtettei kezdettől fogva éppúgy foglalkoztatták a történetírókat, mint az irodalmárokat.[xxix] Turóczi László 1729-es munkája nyomán rendre kitértek esetére a történészek.[xxx] Az érdeklődés személyisége iránt különösen az 1830-as évektől élénkült meg. Ekkor közölte Gyurkovits György a Tudományos Gyűjteményben a Báthory Erzsébet ellen Thurzó György irányításával lefolytatott per jegyzőkönyveit, és ekkor jelent meg Garay János e tárgyban írott költeménye és drámája.[xxxi] Az utóbbi szerzőjét az események mögött rejlő lélektani dráma ragadta meg, mikor hősnője lassan kibontakozó erkölcsi vívódását állította középpontba. Sajátos felfogásának talán része volt abban, miként ábrázolta a csejtei várúrnőt Madarász Viktor.

Báthory Erzsébet történetének Csók festményét megelőzően egyetlen monumentális feldolgozása Madarász 1862-ben, Párizsban festett műve volt.[xxxii] A Bűnbánó Báthory Erzsébetet bemutatásakor ekképpen írta le a Képzőművészeti Társulat kiállítását szemléző Vadnai Károly: „Madarász képe Báthori Erzsébet lélekfurdalását ábrázolja […] A művész azon pillanatban ábrázolja, midőn a lélek gyötrelmei büntetni kezdik. Gyönyörűen kidolgozott ódon terem áll előttünk. Balra kandalló fénye vet erős világot egy durva kámzsás, kopasz szerzetesre, ki felénk háttal fordulva a bibliából olvas úrasszonyának, e rettenetes nőnek. A vallás igéje, mely másnak vigasz, neki bűntető ostor. Gazdag fejedelemnői öltözékben áll a szerzetes előtt, kissé meggörnyedve, s egyik kezét a támlányra fektetve, mintha a bűn súlya nyomná. Arcza iszony és kétségbeesés. Nagy, kerek, vadúl tekintő szemei az ijedtségtől kitágulvák. E szem csak rémet láthat mindenfelé. Valóban azt lát most is. A jobb oldalon fehér lepelbe burkolt fiatal lány síri alakja látszik, melyre a hátsó ablakon beeső hold sugárai kísérteti bűvös, kékes világot vetnek.”[xxxiii] Vadnai érzékletes leírásából úgy tűnik, Madarász e művében hűen követte a francia romantika borzongató, „démoni” vonalának hagyományait, mikor a lélektani drámát romantikus kísértethistóriába csomagolta. Ámde nagylélegzetű művének hatókörét mégis jócskán csökkentette, hogy a kép már bemutatásakor Andrássy Gyula tulajdonában volt, aki azt tiszadobi kastélyában helyezte el.[xxxiv] Igaz, hogy bemutatásakor Az Ország Tükre kőrajzolatú műlapként kívánta sokszorosítani, de miután e terv meghiúsult, a festmény teljesen eltűnt a nyilvánosság elől, így azt Csók is legfeljebb leírásokból ismerhette.[xxxv]

Csók első, 1885 körül született vázlatán még a Báthory-legendakör legismertebb epizódját, a szolgálói vérében fürdő nagyasszonyt örökítette meg. Ez az epizód a 18. század eleje, Turóczi László említett krónikája óta visszatérő eleme volt a rémtettek leírásának. Vachott Sándor 1847-ben megjelent verses költeményében szerelmi szállal indokolta a fiatalodni vágyó asszony különös kedvtelését. Leírásában Báthory Erzsébet épp oly révült, vérgőzös állapotban várta kedvesét, ahogy a grófnőt később Csók is láttatta nagy festményén.[xxxvi] Az irodalmi elbeszélésekben elmaradhatatlan vérben fürdésnek azonban nem maradt fenn nagyobb igényű ábrázolása. Csóknak e téren csupán a ponyvák fametszetes illusztrációi jelenthettek ihlető forrást. E kölcsönhatást látszik megerősíteni, hogy Medve Imre és Tamás Péter illusztrált ponyvafüzetei egyaránt az 1880-as évek közepén, Csók mintarajziskolás vázlatainak megfogalmazása idején láttak napvilágot (14. kép).[xxxvii]

Amikor Csók müncheni évei alatt ismét visszatért a témához, már elvetette a vérben fürdés motívumát. Ebben vélhetően része lehetett annak a fordulatnak is, amely időközben a fejedelemasszony megítélésében bekövetkezett. Szendrei János a Pesti Napló hasábjain már 1886-ban hangot adott kételyeinek, megkérdőjelezve a szépsége megőrzéséért szolgálói vérében fürdő úrnő történetét.[xxxviii] E makacsul fennálló mítosz legfőbb cáfolataként magukat a tanúvallomásokat hozta fel, amelyekben szó sem esett e szürreális aktusról. Ám sorra véve a tanúk által felemlegetett rémtetteket, külön kitért a hideg vizes öntözésre.[xxxix] Ugyanezt az álláspontot képviselte Zilahi Kiss Béla, aki a Budapesti Hírlapban elevenítette fel a csejtei úrnő alakját.[xl] Csókot tehát több, párhuzamos forrás is arra ösztökélte, hogy elvesse a hiteltelennek bizonyult epizódot, hogy helyette olyan eseménysort állítson a középpontba, amelyet a történeti források által is megerősítenek.[xli]

Szintúgy a történeti hitelesség szándéka vezette hősnője alakjának megformálásakor. Mintaként a fejedelemasszonyról készült, a Zay grófok családi ősgalériájában található festmény másolatát használta. E lappangó képmást már 1870-ben reprodukálta a Hazánk és a Külföld.[xlii] A portréra ismételten Brunovszky Frigyes hívta fel a figyelmet, a Budapesti Hírlapban közölt cikkében.[xliii] Igen alapos képleírásában kiemelte a megörökített asszony rendkívüli szépségét, ami ellentmondani látszott a személyéhez fűződő rémtetteknek. Csók hagyatékában fennmaradt a képmás reprodukciója, amely nemcsak a viselet (főkötő, csipkegallér) megfestésének volt közvetlen forrása, hanem nyilvánvaló hatást gyakorolt az asszony szépségének kiemelésében is (15. kép).[xliv]

 



A tanulmány a Magyar Tudományos Akadémia Bolyai János Kutatási Ösztöndíj támogatásával készült.

[i] Csók az 1882/83, 1883/84, 1884/85-ös tanévekben volt beiratkozott hallgatója a Mintarajziskolának.

[ii] Csók levele Lázár Bélához, Párizs, 1910. június 15. Magyar Nemzeti Galéria (MNG) Adattár: Csók – 1998. A levélből kiemelve a vázlat: papír, toll, tus, 198 x 133 mm, ltsz.: 1922-927. A rajz felirata: „Ilyen forma volt Báthori első kompozíciója, mintarajziskolás koromban. Még most előttem van édesapám meglepett arca, – egyebet se tudott mondani, mikor meglátta? »Különös, különös.«, fejét csóválta, s kiment a szobából.”

[iii] „Egy csomó vázlatom volt is de sajnos, az egresi malomból történt elhurcolkodásban sok mással együtt elveszett.” – Csók levele Lázár Bélához, Párizs, 1910. június 15. MNG Adattár: Csók – 1998. „De a komponálás sehogyse ment, mindenféle kísérletem siralmas lekaparásban végződött. Színeim barnák voltak, mintha égetett cserépföldet kevertem volna a festék közé és ez végtelenül bántott.” – Csók István: Emlékezéseim. (Officina képeskönyvek 62/64.) Budapest é. n. [1945] 43.

[iv] Emlékezéseim (3. jegyzetben) i. m. 78. – A kép adatai a Szépművészeti Múzeum állagjegyzéke (Az Országos Magyar Szépművészeti Múzeum állagai. III. rész. Új szerzemények. 1. füzet. Athenaeum, Budapest 1914, 118.) szerint: vászon, olaj, 400 x 605 cm; jelezve balra lent: Csók István 1895; ltsz.: 1522; vétel: 1896. október 8-i rendelettel; 1945-ben eltűnt. Az Országos Szépművészeti Múzeum háborús veszteségeinek jegyzéke. Háborús műtárgyveszteségek I. füzet. Múzeumok és Műemlékek Országos Központja, Budapest 1952, 13., kat.: 102.

[v]  „Majd ha »Én!« megfestem a Báthoryt: Ezek itt, hatásvadászó művészi fogások tagadhatatlan ügyes felhasználásával készült művek; de hol a lélek, hol a meggyőző erő, hol az intim finomság, mely a régi mesterek nagy képeit is jellemzi? […] Munkácsy két Krisztus képe azonban tetszett.” – Emlékezéseim (3. jegyzetben) i. m. 46.

[vi] 1890-ben az ösztöndíjra az Úrvacsorával pályázott, ami az év tavaszán Párizsban II. osztályú aranyérmet nyert a párizsi Salonban – A díjról részletesebben: Sinkó Katalin szerk.: Aranyérmek, ezüstkoszorúk. Művészkultusz és műpártolás Magyarországon a 19. században. (Kiállítási katalógus, MNG) Budapest 1995, 301.

[vii] Fejtanulmány a Báthori Erzsébethez, 1891; vászon, olaj, 47 x 38 cm; jelezve balra lent: Csók 1891; lappang.

[viii] Csók levele ismeretlenhez. 1893. január 4. – MNG Adattár, ltsz.: 3543/939.1. – vázlat: ltsz.: 3543/939.4.

[ix] Csók levele szüleihez. 1893. november 1. – Székesfehérvár, Szent István Király Múzeum (továbbiakban IKM), leltári szám nélkül.

[x] Csók István: Arrivé. In: Nádas Sándor szerk.: 99 életrajz. Magyar selfmademanek. Pesti Futár XXI. 1928. december 25., 20. (19–22.)

[xi] Emlékezéseim (3. jegyzetben) i. m. 77–80.

[xii] Csók levele szüleihez 1893 – 9. jegyzetben i. m.

[xiii] Emlékezéseim (3. jegyzetben) i. m. 80.

[xiv] A Nirvánát és a Boszorkányszombatot – amelyek műtermében maradtak – Csók élete végéig festette.

[xv] Vászon, olaj, 77 x 113 cm, jelezve balra lent: Csók I. Bp; MNG ltsz.: 7571 T – egykor Ernst Lajos gyűjteményében; datálása bizonytalan, keletkezése 1920 körülre tehető. Ettől csak részleteiben eltérő redukció: olaj, vászon, 35 x 60 cm, jelezve balra lent: Csók I., magántulajdon; reprodukálva: Magyar Művészet I. 1926, 64.

[xvi] A hosszanti formát megtartó redukció: fa, olaj, 31 x 56 cm; jelezve balra lent: Csók I. Bp. 1924; magántulajdon. Négyzetes formátumú redukció: vászon, olaj, 59,5 x 70 cm; jelezve balra lent: Csók I.; magántulajdon.

[xvii] Fa, olaj, 38 x 29,5 cm; jelezve balra lent: Csók I. Bp. 1929; MNG ltsz.: 61. 141 T

[xviii] Prihoda István emellett a teljes kompzícióról is készített rézkarcolatú másolatot. Reprodukálva: A magyar grafika mesterei. Lyka Károly és Conrad Gyula bevezetőjével. Rozsnyai Károly kiadása, Budapest é. n. [1928] o. n. Köszönöm Zsákovics Ferenc segítségét, aki az utóbbi rézkarcra felhívta a figyelmemet. Ugyanő a műkereskedelmi grafikáról: Zsákovics Ferenc: A Könyves Kálmán Műkiadó Rt. Művészi litográfiasorozata. In: Bajkay Éva szerk.: Modern magyar litográfia 1890–1930. Miskolci Galéria, Miskolc 1998, 158–159.

[xix] Magyar mesterek harmadik csoportkiállítása. Az Ernst-Múzeum kiállításai XXIV. Ernst Múzeum, Budapest 1917. Utoljára 1956-ban állította ki a téma variációját: I. Pécs-Baranyai Országos Képzőművészeti kiállítás. Pécs, Siklós 1956. május 6 – június 4., kat. sz. n. A tárlatokon „vázlat”, „változat”, „tanulmány” címeken megjelenő, többnyire datálatlan adatok között nehéz szétválasztani a fejtanulmányokat és a kompozíciós változatokat.

[xx] Bálint Aladár: Az Ernst Múzeum csoportkiállítása. Nyugat X. 1917/1, 3. szám, 320–321.

[xxi] „MDCCCLXXX évszámmal kezdődik deákkori naplóm, mely naplóban a következő pontos adat is olvasható: 1880 Febr. 20. Ma d. u. ¼ 1 után tettem meg első ecsetvonást olajfestékkel. Igazság szerint még későbbi terminussal kellene kezdenem, mindjárt a Báthory Erzsébettel talán. Egy festő élete akkor kezdődik, amikor észreveszik.” – Emlékezéseim (3. jegyzetben) i. m. 7.

[xxii] A rendelkezésre álló adatokból úgy tűnik, hogy Csók évtizedeken át alakította emlékiratait, végső formájukat több szövegvariáns felhasználásával nyerték el. 1928-ban megjelent rövid önéletrajza már a későbbi emlékiratok narratív struktúráját követte: Csók (10. jegyzetben) i. m. E szöveg felhasználásával készült: A hetvenéves Csók István életéről művészetéről és az új magyar stílusról. Budapesti Hírlap, 1935. január 6., 7.; 1930-as kéziratos szövegváltozata az MNG Adattárában található. Ltsz.: Csók – 17.252/66. Diákkori naplójából a festő 1938-ban nyilvánosan is olvasott fel részleteket: N. n: Csók István felolvasta diákkori naplóját. Magyarország, 1938. június 10., 12. Korábban közreadta a Nyugatban Rippl-Rónairól szóló emlékeit: Csók István: Rippl-Rónai és én. Nyugat XXVIII. 1935/1, 5. szám, 357–367. Az emlékiratokból már kiadásuk előtt, egy 1942-es írásában idézett Bende János. Bende János: Csók István. Szépművészet III. 1942/4, 78. (78–80.)

[xxiii] Emlékezéseim (3. jegyzetben) i. m. 78.

[xxiv] Emlékezéseim (3. jegyzetben) i. m. 93–94.

[xxv] Emlékezéseim (3. jegyzetben) i. m., 95. „Maga a főalak igen, az hatalmasan sikerült, bár a ruharész aprólékos itt is. A többi alakról jobb nem is beszélni, annyira kiölt belőlük minden lendületet, művészi mámort a diszciplína, a Löfftz iskola rettenetes lelki béklyója.” – uo. 121–122. 

[xxvi] Philippe Lejeune: Önéletírás, élettörténet, napló: válogatás Philippe Lejeune írásaiból. Szerk.: Z. Varga Zoltán. L’Harmattan, Budapest 2003; Uő: Írott és olvasott identitás: az önéletrajzi műfajok kontextusai. Szerk.: Mekis D. János és Z. Varga Zoltán. Pécsi Tudományegyetem Modern Irodalomtörténeti és Irodalomelméleti Tanszék, L’Harmattan, Budapest 2008

[xxvii] E hármas feltétel megfogalmazása: Z. Varga Zoltán: Az önéletírás-kutatások néhány aktuális elméleti kérdései. Helikon 2002/3, (Autobiográfiakutatás) 247–257.

[xxviii] Emlékezéseim (3. jegyzetben) i. m. 21. A regényt Réti István tanácsára Glatz Oszkár is olvasta: Réti István: A nagybányai művésztelep. Kulturtrade, Budapest 1997, 117.  Mivel magyar fordítása csak jóval később jelent meg (A mestermű címen Éber László fordításában 1925-ben, majd 1931-ben Ambrus Zoltán bevezetőjével, Gergely Győző és Németh Andor fordításában, Zádor Jenő illusztrációival), Csók és társai eredetiben vagy német fordításban olvashatták.

[xxix] Báthory Erzsébet változó történeti értékeléséről: Péter Katalin: A csejtei várúrnő. Báthory Erzsébet. Budapest 1985; Szádeczky-Kardos Irma: Báthory Erzsébet igazsága: a koncepció jelei Báthory Erzsébet ügyében. Nesztor, Budapest 1993; Nagy László: A „csejtei szörny”. In: Uő: Botránykövek régvolt históriánkban. Akadémiai, Budapest 1997, 23–78. A fejedelemasszonyra vonatkozó történeti és irodalmi források gyűjteménye: Michel Farin (Hg.): Heroine des Grauens. Wirken und Leben der Elisabeth Báthory in Briefen, Zeugenaussagen und Phantasienspielen. Kirchheim, München 2003.

[xxx] László Turóczi: Ungaria suis cum Regibus compendio data. Dum Illustrissimus. Rev. Ac. Doctissimus Comes Franciscus Barkoczi De Szala. Tyrnaviae. Typis Academicis. Soc. Jesu per Fridericum Gall. Anno MDCCXXIX. 188-193. – Második kiadása ugyanott 1744-ben. A harmadik, 1768-as, Katona István gondozásában megjelent kiadásból a Báthory Erzsébetre vonatkozó rész már hiányzik. – A kiadásokról: Michel Farin (29. jegyzetben i. m.) 365.

[xxxi] Gyurkovits György: Báthory Erzsébetnek Nádasdy Ferencz Özvegyének szobalányain elkövetett kegyetlenségeit illető ügybeli oklevelek. Tudományos Gyűjtemény 1839. 2. füzet, 66–87. és 8. füzet, 42–60; Garay János: Báthory Erzsébet. Vers, 1839. In: Garay János munkái. Budapest 1902, 68–70; Garay János: Báthori Erzsébet. Eredeti történeti dráma 5 felvonásban. In: Nagy Ignác: Színműtár, Buda 1839–1840, I. 409–444.

[xxxii] Pontos adatait Radocsay Dénes életmű-katalógusa közli: vászon, olaj, 260 x 340 cm, jelezve jobbra lent: 18 MV 60 Paris; lappang – Radocsay Dénes: Madarász Viktor 1830–1917. Budapest 1941, 75, kat. 19.

[xxxiii] Vadnai Károly: Tíz nap története. Az Ország Tükre II. 1863. 24. szám, augusztus 21., 282.

[xxxiv] Ernst Lajos 1904-ben, Madarász életműtárlata katalógusának bevezetőjében kitért rá, hogy a gyűjteményes kiállításon azért nem szerepelhetett e jelentős kép, mert az ekkor már Andrássy Tivadar birtokában lévő mű „a falba van beillesztve Tőke-Terebes várában”. Ernszt Lajos: Madarász Victor. In: Madarász Victor történeti festő művei. Nemzeti Szalon, Budapest 1904, 7. 1927-ben az Andrássy Gyula gyűjteményét ismertető Gombosi György is úgy nyilatkozott, hogy a tiszadobi kastélyban, egy „sötét helyen befalazott képet nem volt lehetséges lefényképezni.” Gombosi György: Gróf Andrássy Gyula gyűjteménye. Magyar Művészet III. 1927, 438. (431–452.) A festmény 1928-ban A bűnbánó Báthory Erzsébet címen megjelent a Postatakarékpénztár Aukcióján (1. aukció, 65. szám). Radocsay Dénes 1941-es monográfiája szerint viszont a festményt akkor a pesti Andrássy-palotában őrizték: Radocsay (32. jegyzetben) i. m. 23, 70.

[xxxv] „A szerkesztő postája.” Az Ország Tükre I. 1862. 30. szám, december 20., 416; uo. II. 1863. 1. szám, január 1., 12.

[xxxvi] „Testéről a vért le nem törölé, / Hanem, rendes szokásaként, fejét / Bőrpárnájú kar-székén hátrahajtván, / Álomra húnyja tévelygő szemét. / A lecsukott szemhéjak, mázos arczán, / Egy pár fehér pontot képeztenek…/ Aludj, aludj, őrjöngő szörnyeteg! / Szépséged, e mocsárban nőt virágot, / Álmodd a félvilág bálványául; / Csak rajta! Álmodd az egész világot / Féketlen kényed bábjátékául, – /” Vachott Sándor: Báthory Erzsébet. Történeti beszély. Két énekben. Trattner, Pest 1847, 31–32.

[xxxvii] [Medve Imre]: A Csejthei vár, vagy: Az ártatlan áldozatok. Rózsa Kálmán, Budapest 1884; Tamás Péter: Báthory Erzsébet – vagy a vérengző asszony. Mulattató és hasznos olvasmányok a nép számára. Nyolc képpel. Méhner Vilmos, Pest [1883] – Utóbbinak mind ez idáig nem sikerült nyomára bukkannom.

[xxxviii] Szendrei János: Bátori Erzsébet. Pesti Napló XXXVII. 1886. 288. szám, október 17., 1–2.

[xxxix] Szendrei Ilona asszony vallomásából idéz: „Annak utána aztán a kínzott lányt a dérre kivitte mezítelen és úgy öntöztette hideg vízzel ezekkel a vénasszonyokkal, maga is öntözte és úgy fagyott meg a leány s halt meg aztán.” – i. m. 1.

[xl] Junius [Zilahi Kiss Béla]: Báthory Erzsébet. Budapesti Hírlap XI. 1891. 76. szám, március 18., 1–3. – a hideg vizes öntözés epizódját ő is tanúvallomások alapján idézte. Hasonlóképp nyilatkozott néhány évvel később, Csók képének párizsi bemutatóját követően Uő: Báthori Erzsébet. A Pesti Napló eredeti tárcája. Pesti Napló XLVI. 1895. 178. szám, július 2., 1–4.

[xli] Az eljárás periratait alaposan ismerő Szádeczky-Kardoss Irma szerint a kosztolányi (nem a csejtei!) kastélyban 1592 körül lezajlott hidegfürdő mozzanata több tanúvallomásban is előfordul, és a peranyag egyetlen, szemtanúk által is megerősített esetének tekinthető. Szádeczky azt is megjegyzi, hogy ez a korban hétköznapi büntetési eljárásnak számított, de az sem zárható ki, hogy gyógyító céllal alkalmazták: Szádeczky (30. jegyzetben) i. m. 32, 79.

[xlii] Báthori Erzsébet (A csömöri Zay grófok családi képtárában levő eredeti után.); fametszet; Hazánk és a Külföld VI. 1870. 30. szám, július 28., 473. Kísérő szövege „példátlan szörnyként” aposztrofálta az asszonyt: Loja Károly: Ecsedi Báthori Erzsébet. Uo. 472474. Báthory Erzsébetnek két, közel egykorú képmása ismert emellett: egyik a Trencséni Múzeum tulajdona, a zay-ugróci másolata; felirata: „Hiaena Chejtensis”. A másik a Magyar Nemzeti Múzeum olajképe a Nádasdy-ősgalériából. A portrékról: Szádeczky (30. jegyzetben) i. m. 246251.

[xliii] Dr. Burnovszky Frigyes: Báthori Erzsébet arczképe. Budapesti Hírlap XIII. 1893. 185. szám, július 7., 1–2.

[xliv] Székesfehérvár, Szent István Király Múzeum, leltári szám nélkül