Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Csók István Balaton-képei

2014.05.21

 RÉVÉSZ EMESE

Változatok a „Nagy Semmi”-re

Csók István Balaton-képei

 

 

Egyazon téma festői változatainak legszebb példája Csók Balaton-ciklusából bontakozik ki. Az 1910-től három évtizeden át folyamatosan festett, megközelítőleg félszáz balatoni tájképét a festő egységes művészi elgondolás mentén dolgozta ki és építette összefüggő ciklussá, amire ő maga és az egykorú műkritika egyaránt utal. Több lépcsőben bemutatott sorozata azonban sosem foglalhatta el az őt megillető helyet a tó gazdag ikonográfiájában, hiszen kiállításukat követően a Balaton-képek nem kerültek közgyűjteménybe, darabjai a háború alatt megsemmisültek, szétszóródtak. Éppen ezért az életműnek ez a festőileg talán legszabadabb része a legkevésbé rekonstruálható az utókor számára.

 

A Balatonról első élményeit Csók kamasz fiúként szerezte: „Még apám életében kezdődött. Afféle vidéki körutat tettünk, befogattuk a sárgákat és a könnyű kocsin indultunk el Pusztaegresről, ahol apámnak malma, birtoka volt. Először keveset láttam a Balatonból Aligánál, a platóról. Homályosan tűnt fel Tihany; Petőfi jutott az eszembe, azaz János vitéz, amint az óriások szigete fölrémlik előtte. Tizennyolc éves voltam, csak éreztem a szépséget, de kellő módon nem tudtam még számot adni róla.”1 A vízpart témája érett művészként is vonzotta, a századfordulón gyakran megfordult családjával a velencei Lidón. Aligára családi kapcsolatai vezették el: anyai nagybátyja, Öreg János 1909-ben látta vendégül az ekkor már Párizsban élő festőt és fiatal feleségét újonnan épült nyaralójukban.2 Ennek az aligai nyárnak az emlékére Csók vendéglátóját a Balaton háttere előtt örökítette meg.3 (XX.1. kép) Legkorábbi ismert, Aligán szignált munkájának oldott fényfestészete méltó előkészítője a későbbi Balaton-képek nagyszerű sorozatának.

 

Ettől kezdve két évtizeden át a festő családjával minden nyáron eltöltött pár hetet Aligán. Saját nyaralót sohasem vásároltak, nagybátyja 1911-ben bekövetkezett halálát követően hosszú éveken át Kolozsváry Bálint villáját bérelték ki, vagy a part menti Rákóczi Szállóban vettek ki szobát.4 Balatonaliga a századfordulón indult fejlődésnek: 1900 körül még csak két fából épült fabódé szolgálta a fürdőzni vágyókat, 1912-re már 40 nyaraló villa állt készen.5 A fellendülésben szerepe volt a település előnyös elhelyezkedésének, minthogy a főváros felől érkezők számára ez az első balatoni üdülőhely. Állandó nyaralói jórészt a művelt középosztály köréből kerültek ki. Az elsők között épített itt villát Breuer Mór királyi főtanácsos, Kmetty Károly egyetemi tanár, Máthé Dénes, a fővárosi orvosi egyetem fogász professzora, Nagy Emil, volt egészségügyi miniszter, és a Csók-család szállásadója, Kolozsváry Bálint egyetemi professzor és az ő Sándor öccse, aki belügyminiszteri tanácsosként dolgozott.

 

Mindemellett Aliga földrajzi fekvését tekintve is kiváló festői témát kínált: sekély vízpartját kilométer hosszan magas löszfal határolja, amelynek tetejéről a tó egyik legszebb panorámája nyílik. „Festői szempontból csakis Aliga az ideálom. Onnan nézve a legszélesebb a Balaton s onnan kapom a remek naplementét. Aligáról a legmegkapóbb. Igaz, másutt is van csodálatos motívum. De nem olyan teljes, mint Aligánál. Nem annyira a Balaton. Amit csak a víz nyújt, szerintem csupán Aligánál kapja a piktor teljességében” – nyilatkozta később Csók a hely szépségeiről.6 A tó ezen délkeleti csücskének látványa már a megelőző festőnemzedékeket is megihlette, amint erről Kelety Gusztáv, Dörre Tivadar, Molnár József tájképei tanúskodnak. (XX.3. kép) Ám jellemző módon az akadémikus hagyományokat követő alkotókat mindenekelőtt a löszfal monumentális látványa ragadta meg. A plein air alkotói ezzel szemben már tartózkodtak a heroikus tájpanorámáktól, figyelmük inkább a lapályos vízparton folyó népélet felé fordult. Csók „földije”, az ugyancsak Fejér megyei születésű Mészöly Géza a tájék legjobb ismerői közé tartozott, de mellette a partszakasz szelídebb arculatát festette Tölgyessy Artúr, Aggházy Gyula vagy Nádler Róbert.

 

A művész Párizsból való hazatelepülését követően rendszeresen megörökítette a Balatont, első ilyen tárgyú képét 1911-ben állította ki.7 A fürdőhely ideális nyaralási lehetőséget nyújtott a kisgyermekes család számára. Csók pedig ettől kezdve évente egy-két új műalkotáson adta vissza a környező táj szépségét. 1911-ben készített, legkorábbról ismert balatoni festményei jellemzően magas nézőpontú, nagy távlatú látképek, amelyekben az előtér nagyobb részét még a növényekkel borított partszakasz foglalja el. (kat. 112.) Balatoni képeiből – és azokkal párhuzamosan festett strand-jeleneteiből – nagyobb válogatást Csók 1915-ben és 1917-ben az Ernst Múzeumban megrendezett csoportkiállításain mutatott be.8 Az utóbbi tárlat különlegessége volt, hogy tájképei együtt szerepeltek Szinyei Merse Pál Balaton-képeivel.

 

Csók „örömfestészete”, tiszta színproblémákba merülő impresszionizmusa a háborús évek üdítő jelensége volt. Töretlen optimizmusát csodálta benne a Művészet tárlatszemlézője, Bálint Aladár a Nyugat lapjain, vagy Lázár Béla a kiállítás bevezetőjében: „Később a víz maga is megkapta képzeletét, a napfény játéka a víz tükörén, a lemenő és felkelő nap, s a délelőtti napsütés, amint végig fekszik a sekély parti vízen, mely ki-kicsap a sárgás agyagos talajra, hogy mélységet nyerve tükrözze vissza a kék eget, a színes felhőt. Merőben színhangulat Csók Balatonja, a változó színálmok, ragyogó fénybe omolva.”9

 

A balatoni tájak sorozata a húszas években terebélyesedett pompás ciklussá. Csók az Ernst Múzeum 1928-as csoportkiállításán 11, majd 1935-ös jubileumi tárlatán már 37 balatoni tájképét mutatta be. Ekkor már a műértők is átgondolt ciklusként értékelték e tájképeket, Csók személyében pedig a Balaton egyik legértőbb festőjét ünnepelték. Mindez egybeesett a Balaton Trianont követő politikai és gazdasági-turisztikai felértékelésével. A határok lezárulásával a monarchia keretei között megszokott tengerparti célpontokat hazai nyaralóhelyek propagálása váltotta fel. A Balaton új méltatói a tó Európa-szerte páratlan természeti adottságait nemzeti kincsként magasztalták fel: „mégis a Balaton volt és maradt mindig hű fia ennek a megtépett darab földnek, ez a legmagyarabb vize csonka Magyarországnak” – írta Déry Béla 1922-ben.10 A korszak írói szívesen ruházták fel a Balatont a nemzeti karakter vonásaival. Schöpflin Aladár egy 1941-es körkérdésre válaszolva így fogalmazott: „A Balaton egészen más, mint a többi tava a világnak. Magyar tó: a partja mindenfelől nézve magyar táj, egyszerre van meg benne a romantika és a realitás, a magyar ember nyugalma és hirtelen felfortyanása, a magyar lélek finomsága és gyöngédsége, a magyar erő és lágyság.”11

 

E program jegyében működött az 1920-ban alakult Balatoni Társaság, amelynek fő célja a tó természeti és művészeti kincseinek megőrzése, bemutatása volt, ezen belül az alkotóművészek ösztönzése a táj és lakói méltó megörökítésére. E jelentős alkotóerőket mozgósító civil szerveződés elnöki teendőit haláláig, 1931-ig Wlassics Tibor látta el, védnökei között pedig – egyedüli festőként – kezdettől fogva ott volt Csók István. Kettejük kapcsolata jóval korábbra nyúlik vissza: a miniszteri tanácsos (és költő, író) alakjáról festett portréjáért Csók 1911-ben elnyerte az állami nagy aranyérmet.12 (XX.9. kép) Pár esztendővel később megnyílt életmű-tárlatáról Wlassics írt ismertetőt a Budapesti Hírlapban.13 „Viszonzásul” Csók a költőként is ismert miniszteri tanácsos 1916-ban Világok tusáján… címmel megjelent legújabb verseskötetének borítóját tervezte meg.14 Mindezek ismeretében érthető, hogy az elnöki teendőket ellátó Wlassics a Balatoni Társaság művész-védnökéül Csókot kérte fel. A Társaság első kiállítását követően 17 féle (!) díjat osztottak ki a 60 kiállító művész között. Glatz Oszkár, Iványi-Grünwald Béla, Rudnay Gyula és Nagy Sándor mellett Csók is tagja volt a zsűrinek.15 A Balatoni Társaság működése a régió hazai és külföldi népszerűsítését is célul tűzte ki. Csók tudatosan vállalta a tájék dicséretének misszióját. A háború után a hazai kultúrpolitika által kiemelten kezelt külföldi magyar reprezentatív tárlatokon gyakran szerepeltek Balaton-képei, amelyek esztétikai minőségükön túl a tó külföldi propagandáját is szolgálták.16

 

A Társaság működése kétségtelenül része volt annak a kitüntetett figyelemnek, ami a két háború között a Balatont övezte. „A balatoni villák száma az 1921-i 1960-ról hat év múlva 3236-ra, 1937-ben 6823-ra emelkedett. 1941 tavaszán már közel 8000 magánvilla s száznál több jóléti intézmény üdülőháza hívogatta a Balatonpartra a magyar tenger szerelmeseit” – összegezte a fellendülés számszerű eredményeit Lukács Károly 1931-ben.17 Mindennek köszönhetően a Balaton a harmincas évekre divatos nyaralóhellyé vált, társasági események és kulturális rendezvények kedvelt célpontjává. Igaz, mindezen belül Aliga nem tartozott a legfelkapottabb helyek közé: „keskeny, elrejtett villasorán zárkózott, magánosságot kedvelő családok helyezkednek el” – írta még 1942-ben is Keresztury Dezső.18

 

A két háború között Csók Istvánhoz hasonlóan számos művész figyelme fordult a Balaton felé. Egykori nagybányai társai közül egyedül Iványi-Grünwald Béla hódolt a Balatonnak. 1919-től a déli parton, Szemesen és Lellén festette oldott, atmoszférikus hatásokra érzékeny képeit. A harmincas években Csók egyik legkedvesebb tanítványa, Cserepes István is gyakran választotta témájául a tavat, mesteréhez sok tekintetben hasonló motívumokkal és festői látásmóddal. A tóhoz kötődő legfontosabb életmű azonban Egry Józsefé, aki Csókkal egy időben, de az északi part párás tüneményeit festi. Képein a Balaton csodás eseményeknek helyet adó mitikus térré lényegül át: hol Káin és Ábel biblikus ősbűne játszódik le a partján, hol Szent Kristóf gázol a kisdeddel a vizében. Vele összevetve tűnik csak fel, hogy Csók Balaton-képei nélkülözik Egry tájképeinek mélyre ható spiritualitását, számára a látvány elsődlegesen fény-szín jelenség, alkotója a testetlen köd, pára, fény: ezek a képtér autonóm összetevői. Csók „Balaton-portréin” soha nincs jelen emberi alak, vásznán nem szerepel ember lakta táj, így a vitorlások, csónakok sem jellemző motívumai. A vízhez kötődő képek viszont időtlen zónában léteznek, a víz arculatának formálói az évmilliók óta változatlan őselemek: a villámlás vagy vihar. Az ezekkel párhuzamosan festett strand-képeken ugyanakkor a nyaralók nagyon is hétköznapi és jelenkori hedonizmussal élvezik a vízpart adományait. Mitikus tér-időben jelenik meg viszont a tó Csók nagy szimbolista kompozícióin. A Vámpírok érzéki bűntette a tó festői háttere előtt zajlik, majd a Schiffer-villa pannója (kat. 93.) és a Mulató társaság pávával (kat. 94.) árkádikus látomásainak színtere ugyancsak a Balaton pompás panorámája.

 

A Balaton felfedezése egybeesett Csók festészetének oldottabbá válásával. A húszas években festett művek már nélkülözik a „forradalmi évtized” vad színorgiáit, expresszív színkísérleteit. Vékonyan festett, olykor porcelános simaságú képfelületein a festő egyre inkább a kifinomult színharmóniákat kutatja. A kortárs kritika találóan Velazquez művészetével és a rokokó piktúrával rokonította ekkor készült műveit.19 A Balaton is ekkor vált festészetének egyik fő témájává, általa bontakozott ki legteljesebben oldott festőisége. A partszakasz táji elemei elmaradtak kompozícióiról, hogy átadják helyüket a víztükör testetlen, illanó természeti tüneményeinek. A kiállított művek címei is jól jelzik, hogy Csókot mindinkább az atmoszférikus jelenségek képpé formálása érdekelte. Konkrét látványelemek helyett hangulatokat, színharmóniákat, égi káprázatokat ragadott meg: a „rózsaujjú hajnalt”, a fölszálló ködöt vagy a naplemente aranyhídját.20 (kat. 116–118.) Balaton-képeinek légies absztrakcióját a ciklus első, 1928-as bemutatóját követően a kortárs kritika is nagyra értékelte. Elek Artúr így méltatta új Balaton-képeit a Nyugatban: „És minden, ami mesterség: a színek összemosása, lágy elomlatása a vásznon, az ecsetnyomok feloldása a színben, a színfoltok balanceroztatása és olyan árnyalati összehangolása, amely magában is egységes hatásúvá teszi a sokat, – minden, ami a festésben mesterség, mesterségfölöttien mesterivé fejlődött művészetében. A rajzos motívumok mintha egyre kevésbé érdekelnék. Nem ritkán az abszolút festőivel próbálkozik, olyan tárgyakkal, amelyeknek nincsen rajzzal követhető vázuk, a testetlen levegőéggel, a testetlen vízzel. Hogyan festi meg a Balaton színjátékát alkonyatban, viharban! A művészetnek mekkora kultúrája, micsoda kifinomodott érzékenység és megérzékítő képesség!”21 Az „abszolút festői” legtisztább példáit 1930 körül festette Csók. Ekkor készült műveinek kizárólagos szereplője a távoli horizonton érintkező víztükör és égbolt, olykor türkizes, máskor rózsás vagy borongós szürkészöld színhangulatokba oldva (kat. 119., 125.). E művek egyike szerepelhetett a ciklus 1935-ös bemutatóján A nagy semmi címmel.22

 

Radikális elszakadást jelentett ez mindattól, ami Csóknak a századfordulón sikert hozott: lemondást a látvány leíró jellegű ábrázolásáról, eltávolodást a szimbolista jellegű figurális festészettől. A francia impresszionizmus nyilvánvalóan óriási hatást gyakorolt Csókra, aki éppen azokban az években élt Párizsban, mikor az impresszionisták történeti és intézményes kanonizálása zajlott. Kortársai elsősorban Renoir követőjét látták benne – zsánerjelenetei, virágcsendéletei a beállításaikban, szín- és ecsetkezelésükben valóban szoros rokonságot mutatnak a francia előd munkáival.23 (XX.4. kép)

 

Mindemellett kevés szó esik Monet hatásáról, aki éppen Csók párizsi tartózkodása alatt, 1904-ben mutatta be Durand-Ruel galériájában Giverny kert sorozatát, majd 1909-ben ugyanott a Tavirózsák sorozatot. A bemutatók igazi attrakció számba mentek és igen nagy közönséget vonzottak, így vélhetően Csók is tudott róluk.24 Az egymást követő kiállításoknak és a hazai műkritikának köszönhetően a francia impresszionizmus új képszemlélete a tízes évekre Magyarországon is elfogadottá vált.25 Követőjükként Csók tehát joggal bízhatott a sikerben. A narratíváról lemondó „tiszta tájképfestészettel” folytatott kísérleteiben vélhetően Monet jelentette számára a legfontosabb megerősítést. Monet tájciklusaihoz hasonlóan Csók is fokozatosan redukálta a látvány tárgyi elemeit, így mozdítva el a festményt a tárgy felől a stílus, a motívum felől a festői előadásmód felé. Mindez a néző részéről is újfajta viszonyt feltételezett, amelyben a mű valódi helyét és értelmét egy nagyobb szekvencia részeként nyeri el. Ezáltal a tájkép nem lehatárolt, befejezett egészként létezik, hanem pusztán folytonos közelítés a látványhoz, amely maga is szüntelen változásban van. A testetlen változó megragadásáért Monet és Csók sokban hasonló küzdelmet folytatott. „Számomra a táj nem önmagában létezik, minthogy pillanatról pillanatra változik a megjelenése, hanem a környezete kelti életre: a folytonosan változó levegő és fény. Számomra kizárólag a környező légkör adja meg a tárgyaknak az igazi értéküket” – nyilatkozta egy alkalommal Monet a Szénaboglyák sorozatáról.26

 

Hozzá hasonlóan Csókot is a látvány szüntelen változó arculata nyűgözte le. Amikor 1934-ben egy folyóiratban azt a kérdést tették fel neki, hogyan látja a festő a Balatont, így válaszolt: „Attól függ minden, mikor látja, helyesebben, milyennek látja? Milyennek látja példának okáért, mikor viharos, milyennek, mikor csendes? Milyennek, mikor kacér vagy amikor szemérmes? Milyen, mikor fölveszi legcsillogóbb toilettjeit – milyen pongyolában. (Csúnya, tojássárgája színű, megvadításig józan naplementék.) Mikor epekedő, mikor dühöng, vagy mit tudom én még hányszor és hányféle változatban ejti kétségbe a vakmerőt, aki megkísérli őt egy aranyráma szűk keretei közé szorítani.”27 Később, 1943-ban Tábori Kornélnak adott interjújában így nyilatkozott: „Kivettem és próbáltam vászonra vinni azt, ami leginkább megfogott: a színvariációkat. Elég háttérnek a kontúros Tihany és jobbról Akarattya. A többi a szín, estétől reggelig váltakozó, ahogy maga a Balaton tudná, ha képes volna rávarázsolni magát a vászonra. De nekünk alig sikerül, bármennyire igyekszünk. Hirtelen támadnak festői fölvillanások, de mire a színeket kikevernők, akkora eltűnik a maga jelensége. Sokszor még  színét is nehéz igazában meghatározni s ha már úgyahogy biztos, hogy ragyogó zafír, egy percig tartott, elsuhan…”28

 

Saját bevallása szerint balatoni képeit Csók „en plein air”, a tó partján festette. Kétségtelen, hogy a művek a látvány közvetlen benyomásaiból eredtek, ám végső formájukat már jobbára a műteremben nyerték el.29 A különösen ritka, pillanatnyi motívumok megragadásához fotót is használt, amint azt a Villámlás a Balaton felett című képéhez készült fénykép bizonyítja. (XX.6, 7, 8. kép) A húszas évek „tárgy nélküli” képei után a harmincas években kibontakozó ciklusban egyre nagyobb szerepet kapnak a tó karakteres „eseményei”: vihar, eső, villámlás, szivárvány. Mindezen törekvéseiről később így nyilatkozott Csók: „Nem tájképet kerestem, hanem jelenséget. Nemcsak festeni akartam a Balatont, hanem az volt a célom, hogy megcsináljam a Balaton önarcképét.”30 E korszak képeiben a Balaton gyakran kap heroikus jelleget, bemutatása egyre inkább színpadias, Csók szívesen ruházza fel a látványt drámai felhangokkal (Hullámzó Balaton, XX.5. kép), teátrális történésekkel (Szivárvány a Balaton felett, kat. 123.). Ezzel párhuzamosan visszatér a partvidék ábrázolásához, és a drámaibb modusnak megfelelően ekkor választja a 19. századi látképekről ismerős akarattyai magas löszfalat vagy a meredek aligai marhalejárót témaként. (kat. 122.).

 

Hetven éves korában, 1935-ben a jubileumi kiállításán bemutatott Balaton-ciklusa általános elismerést kelt. Ybl Ervin a 37 festmény állami megvásárlását és egyben tartását javasolja. Többekkel együtt ő is úgy vélte, hogy a Balaton-képek Csók egész festészetének kiteljesedését hozzák: „Szinte természetes, hogy a festőiségben való tökéletes feloldás a balatoni sorozatban kulminál. Itt nincs semmi határozott forma, csak víz és lég; változó színjátékaiknak Csók tökéletes szabadsággal áldozhatott. Eltűnik a figurális motívum, amelynek formáit, rajzát, szerkezetét színekkel is éreztetni kell, egyedül valeurérzéke, a színbenyomások finomságainak értékelése, visszaadása jut szóhoz, akárcsak Turnernél, Whistlernél és Monetnél, akik életük végén szintén ilyen színszimfóniákat festettek. Eleinte a tópart sziklái, lankái rákerültek a vászonra, de később csak a hullámos vízfelületet festi a ráboruló felhős égbolttal. Megannyi változatai a színélményeknek a csendes borulattól a villámokat ontó viharokig, a tajtékzó hullámverésig, vagy a vérvörös alkonyig, mikor a felhők bíborban égnek.”31